Woody Allen kivételes helyzetben van. Egyedülálló módon olyan szerződést kötött producereivel, amelynek értelmében évente készíthet egy olyan filmet, amibe semmilyen beleszólásuk sincsen. Cserébe azonban elkészíti a mozit határidőre és a megadott büdzsén belül marad. Szeptember közepén érkezett az idei adag a magyar mozikba.

A film történetéről nehéz úgy írni, hogy nehogy ellőjem a csattanót, de megpróbálom. Egy új professzor, Abe Lucas (Joaquin Phoenix- A nyughatatlan) érkezik egy amerikai egyetem filozófia tanszékére. A férfit megelőzi a hírneve, kollégáitól a diákokig mindenkinek felkelti a figyelmét az érkezésének híre. Közülük ketten, az egyik professzornő, Rita (Parker Posey- A férjem védelmében) és Jill, az egyik tanítványa (Emma Stone-Birdman) kerül bizalmasabb kapcsolatba vele. Azonban még ez sem vált ki belőle semmilyen plusz érzelmet. Abe egyáltalán nem könnyű eset: elege van a világból, már semmi sem érdekli, és ráadásul még írói válságban is van. Azonban egyik nap Jillel egy étteremben kihallgatnak egy beszélgetést, mely hatására a férfi teljesen kicserélődik.

Ez így elég sablonosnak tűnik, azonban ahogyan Abe főnixmadárként visszatér az életbe, úgy lesz egyre izgalmasabb a történet. Érdemes végig figyelni Phoenix játékát, hogyan változtatja, formálja egyre ügyesebben a professzort. A kiégett, pocakos, alkoholista férfiből egy csapásra életvidám pasassá változik, aki a problémáit is elfelejti.

Abet más-más viszony fűzi a két nőhöz. Ez nem is lehet kérdés, hiszen az egyetemi ranglétra különböző fokán állnak, így nem is lenne helyes, ha mindegyikhez egyformán közeledne. A film nagyon jól megfogja ennek a szerelmi háromszögnek a lényegét: a középkorú, enyhén drogfüggő, férjétől válni akaró Rita a rossz házasságából való egyetlen menekülési lehetőséget látja a munkatársában. Jill, a fiatal diáklány pedig plátói szerelmet táplál a hősi magasságokban levő tanárával szemben. Jó ezt a három embert látni, az alkotók mindegyikükből kihozzák a lehető legtöbbet. A párbeszédeik pedig igazán élvezetesek.

Woody Allen mostani filmjében szakít azon szokásával, hogy szerelme, New York előtt tisztelegjen. A mostanában rá jellemző egy új film- egy új város (Barcelona, Párizs) most is jelen van, azonban itt most egyáltalán nem fontos a helyszín, akármelyik városban megtörténhetnének az események.

Számos filozófiai kérdést boncolgat, felvet Abe karakterén keresztül Allen. Egyrészt mindig kapunk egy kis időt (nem túl sokat), hogy az óráin elhangzottakon gondolkodjunk. A történet alakulásának köszönhetően különféle erkölcsi és filozófiai kérdést is felvet, legfontosabb ezek közül a bűn és bűnhődés témaköre. Akárcsak Dosztojevszkijnél, Allen művének is a központi kérdése, hogy jogunk van-e mások élete és sorsa felett dönteni. Fontos téma ez, és az alkotóknak jár a dicséret azért, hogy nem szájbarágósan teszik: a két ellentétes véleményen álló szereplők párbeszédeinek köszönhetően minden néző állást foglalhat.

Egyáltalán nincsenek akciójelenetek, alig van néhány szereplő, mégis emlékezetesebb filmmel van dolgunk, mint ha folyamatosan 100%-on pörögne a történet. Itt a párbeszédek, és a karakterek útja a fontos, az, ki hogyan vélekedik az életről. Allen nagyon szépen felépítette a filmjét, hol kisebb, hol nagyobb léptekkel haladunk a történet végkifejlete felé. És az eleinte kívülállóként jelenlevő néző egyszer csak az események középpontjában találja magát. Ahogyan a feszültség egyre jobban érződik, úgy tudunk egyre kevésbé elhatárolódni a vásznon látottaktól.

Végül mi sem kerülhetjük el, hogy állást foglaljunk. A moziból kifelé menet, sőt az elkövetkező napokban a látottakon és az „átélteken” fogunk rágódni. Hiszen egy olyan filmmel van dolgunk, mely beleivódik az ember bőre alá. Az sem kizárt, hogy a film közben lúdbőrözni fogunk. Egy biztos, ahogyan Abe magára talál, a nézőnek úgy fog egyre jobban borsózni a háta. 9/10