Két amerikai srác száll le egy birkákat szállító teherautó platójáról, valahol a Ködös Albionban, azon belül is az isten háta mögött. Friss, taknyos-párás levegőt beszívva, végtelennek tűnő réteken sétálnak át vidáman, csajokról beszélgetve, hogy aztán naplemente után egy kis falusi fogadóban pihenjenek meg. A hely neve: „A lemészárolt bárány”
„De hol a bárány?” – kérdezi Jack, a páros harsányabbik tagja, nem sejtve, hogy valójában ők maguk lesznek az áldozati állatok. A kricsmiben aztán megkezdődik a helyiek elkerülhetetlen élcelődése a jenki suhancokon - a két kultúra kölcsönös fricskázása egyébként a film teljes játékideje alatt jelen van -, mígnem kiborul a bili a falra festett pentagram említése okán, és a fiúkat szélnek eresztik. Vesztükre, mert megtámadja őket egy farkasember, aki/ami Davidet csak megsebzi, továbbadva neki szörnyű kórságát, Jacket viszont megöli, ám ő kénytelen mindaddig élőholtként kísérteni barátját, míg a vérvonal meg nem szakad. David aztán kórházba kerül, ahol összejön az ápolónőjével, ám a románc nem lehet hosszú életű.
John Landis a Kelly Hősei forgatása alatt írta meg a film forgatókönyvét, ahol asszisztensként dolgozott. A szkript aztán tizenegy évvel ezután, 1981-ben válhatott mozgóképpé. A Blues Brothersel ekkor már ismertté és elismertté vált direktor ötödik filmje ez, mely egyszerre visszatérés a mocskos grindhouse-os múlthoz, és tisztelgés a klasszikus Universal film előtt, melyre többször is utalnak. Mi az hogy utalnak, David egyenesen Lon Chanei Jr. történetével veti össze saját sorsát újdonsült barátnője ágyában.
„ – A bábozás is művészet. – Az erőszak művészete? – Az is a művészethez tartozik.”
Az Egy amerikai farkasember Londonban azon egyszerre vicces és rémisztő filmek közé sorolható, mint például az Evil Dead trilógia, vagy a Hullajó. Vicces, de azért sokkal inkább horrorfilm, mint vígjáték. Jó példa erre az egyik álomjelenet, melyben német katonai egyenruhába öltözött farkasemberek mészárolják le David családját. Röhejes az egész, de mégis hátborzongató. Említett képsorok amúgy gyaníthatóan nagy hatással lehetettek Rob Zombiera. (Werewolf Women of the SS címre keresztelt, vérfarkaskatonás kamuelőzetes a Grindhouse-ban.) De említhetném a film végén, a pornómoziban lezajló David és áldozatai közötti csevejt is, az a jelenet egyszerűen bravúros.
A film nagyon jól van felépítve, nyílegyenesen halad előre, felesleges jelenetek nincsenek, s bár az újdonsült vérfarkas első felbukkanására egy órát kell várnunk, ezt egy cseppet se bánjuk. Már csak azért sem, mert itt láthatjuk minden idők legjobb átváltozós jelenetét, amelynek hatására az akadémia új kategóriát vezetett be, így Rick Baker első ízben vehette át a legjobb maszkokért járó Oscar díjat. Csontok ropognak, körmök szakadnak, David teste és arca megnyúlik, miközben agonizál a padlón. Mindenki felejtse el a Twilight pukkanással átalakuló vattacukor farkasembereit. A transzformáció fájdalmas dolog. Jack maszkjai is nagyszerűek, aki az események előrehaladtával egyre rosszabb állapotban bukkan fel. A végén már csak pár szikkadt bőrcafat tartja egyben, cinikussága viszont egyre növekszik.
„Ma éjjel ne menj el, különben életeddel fizetsz. Gonosz hold jön föl.”
A film zenéje is szót érdemel. Landis csupa olyan betétdalt válogatott össze, melyeknek címében szerepel a Moon (Hold) szó. Az már csak a hab a tortán, hogy a dalok szövege rímel is az alattuk látható eseményekre. Kedvencem David téblábolása az ápolónő, Alex lakásában, a Creedence Clearwater Revival- Bad Moon Rising című szerzeményére. A betétdalok terén hasonló következetesség figyelhető meg az 1992-es, szintén John Landis által rendezett Harapós nő esetében is, ami akár testvérfilmnek is tekinthető. És ha már ez szóba került, akkor meg kell említenem az 1997-ben készült folytatást is, mely Egy amerikai farkasember Párizsban címre hallgat, és igen gyenge eresztés.
„Charles herceg egy buzi!”
Végül két érdekesség. A pornómoziban vetített igen vicces szexfilm címe See You Next Wednesday (Viszlát jövő szerdán). A szöveget Landis állítólag a 2001: Űrodüsszeiából vette, melyben a születésnapi üdvözlés végén hallható, az viszont biztos, hogy a rendező névjegyévé vált és több filmjében is elhangzik, illetve feltűnik nem létező filmek címeként.
A stáblista végén a készítők gratulálnak Charles hercegnek és Diana hercegnőnek, akik ’81 júliusában házasodtak. Úgy gondolták szép gesztus ez, ha már elhangzik a filmben a fent idézett mondat. 8/10
