Még mindig Bond... James Bond

Daniel Craig negyedszer, Sam Mendes másodszor. Remek előjelek. Egyfelől azért, mert Craiget szépen megszoktuk mivel rájöttünk, az újraindított 007-es széria már sosem lesz a régi. Magában hordozza azt a sármot és sémát, amit a régi részek képviselnek, de 100%-ig már sosem lesz ugyanaz. Másfelől pedig azért, mert Sam Mendes a Skyfallal letette az asztalra a széria egyik, egyesek szerint minden idők legjobb James Bond filmjét. Mint régi vágású Bond fan számomra továbbra is a Goldfinger az első, de ez legyen inkább egy zárójeles megjegyzés a részemről.  A lényeg, hogy eme két remek előjel mellé csatlakozott még olyan, mint a régi, a Casino Royaleban felvezetett, ám aztán kicsit elfelejtett szervezet visszahozása, Waltz mint Bond gonosz, Bellucci, mint Bond lány...nem túlzok, ha azt mondom, hogy nemcsak a 007-es rajongók szájában futott össze a nyál. Ám, hogy mindez mire volt elég, nos…sok mindenre, de a legjobb Bond film címére semmiképpen sem.

Továbbra is rázva, nem keverve

Silva tombolásával és M halálával gyorsan megváltoztak a dolgok. Az MI6 már nem a régi, és az MI5-al való egybeolvadással bizony veszélybe került a 00-ás státusz létjogosultsága. Egy elavult szervezet, elavult emberekkel és módszerekkel, amit minél előbb meg kell szüntetni. Mallory, az MI6 újdonsült M ügynöke, minden erejével azon dolgozik, hogy a 00-ás státuszt ne váltsák le a technika irányította megfigyelő rendszerek, drónok és minden olyan egyéb technikai szerkezetek, amiket akár egy laptop mögött ülve is ellehet irányítani. Nem könnyíti meg a dolgát a 007-es, aki önálló akcióba kezd, ezzel veszélybe sodorva az MI6-et és mindenkit, aki dolgozott, találkozott vagy akár csak érintkezett vele. De Jamest jelenleg nem érdeklik a házon belüli problémák, őt egy olyan szikra mozgatja, ami túlnő mindenen, amit eddig átélt. Tudja, hogy ez lehet az utolsó, a vég kezdete, de belevág, és nem néz hátra.

A sztori remekül van felvezetve, szépen adagolja a morzsákat, amiket bár nem nekünk, a nézőknek kell összeraknunk, de hatásosan vagyunk bevezetve a rejtelmekbe, amik sokkal több irányba ágaznak el, mint azt elsőre gondolnánk. Mendes – bár most is rengeteget kacsingat a régi részek felé – ezúttal nem vitte túlzásba a Skyfall nosztalgikus „tisztelegjünk a régi részek iránt” momentumokat, bár a szellemet ezúttal is megidézte. De erre majd úgyis rájön mindenki.

Az egyik, ha nem a legnagyobb probléma viszont az, hogy hiába van mesterien végigvezetve a sztori, túlzottan kiszámítható lett, így a meglepetés ereje szinte teljes mértékben elmarad. Ez pedig elég keményen rá is nyomja a bélyegét a feszültség faktorra. Persze embere válogatja, de számomra nem volt olyan momentuma a filmnek, amit ne lehetett volna látni előre. A másik fájó pont számomra, Waltz karakterének kimértsége. Nemcsak alakításban, karakterileg se sikerült túl erősre Oberhauser, hiába adtak a mondandójának és a céljának szenvedést és fájdalmat okozó lényegi értelmet. Hogy maga a karakter csak ennyit kívánt-e, arról nem beszélek, mert spoileres lenne, de maradjunk annyiban, hogy hiába Waltz személye és kisugárzása, az általa megformált gonosz nem fog bevonulni az emlékezetes Bond gonoszok történelemkönyvébe. Léa Seydoux karakterével kapcsolatban is vannak kivetni valóim, főleg egy megnyilvánulásának köszönhetően, de ezt sem akarom elkiabálni, majd mindenki eldönti maga, hogy miként élte meg az érzelmeket. Azt viszont lemerem írni, hogy nosztalgia faktor és szellemidézés ide meg oda, Bautista karaktere olyan felesleges, hogy azt tanítani kéne. Maga a bevonulása is erőtlenre sikerült, és a későbbiekben sem tudott felnőni az eseményekhez. Jelen volt, de amilyen hirtelen ugrott be, olyan gyorsan el is fogjuk felejteni. Ami pedig Beluccit illeti, nos…ha az a nő csak elsétálna a kamera előtt is tökéletes volna, így neki megtudom bocsátani, hogy csupán egy újabb trófea volt a 007-es férfiasságának.

A film viszont mindezek ellenére működik. Minden jól áll neki, legyen az lassabb tempó, vagy pörgős akció. Mendest hatalmas dicséret illeti, remekül megkomponált és látványos akciókat rendezett nekünk, rákapott az ízére a Skyfall után. A nyitójelenet durván 5 perces vágatlan snittje, majd az utána következő helikopteres rész szimplán csak tátott szájas wow! De nem csak ez érdemel dicséretet, hanem bizony a szereplők közti kémia is. Sokuknak ez még csak a második kalandja volt, de mégis mintha már évtizedek óta egy csapatot alkotnának. A színészvezetés ismételten jelesre vizsgázott.
Mindenképpen meg kell még említenem - még ha meg is fogadtam, hogy nem fogom - hogy a főcímdal így mozivásznon még gázabb volt, mint amikor csak szimplán meghallgattam a tubeon. Maga a főcím dizájnja zseniális, de alatta az a férfi nyávogás…enyhén illúzióromboló volt. Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy ez így ebben a formában megszülessen, de remélem azóta énekórákat tart általános iskolai alsó tagozatosoknak. Vagy még nekik sem, a végén még elrontja őket.

Most láttuk utoljára Mr. Craig?

Hogy mi lesz innentől kezdve a karakter sorsa, az még egy korán felvetett kérdés. James Bond nem halhat meg, ez egyértelmű, dehogy Craig „meghal-e", vagy a 2-3 év múlva érkező részben már más lesz a 007-es, azt csak ő tudja. Mondjuk azért az nem túl jó dolog, hogy az egyik héten azt mondja, még simán van benne 2-3 rész, majd a következő héten már inkább meghalna, mintsem újra eljátssza mindenki kedvenc titkos ügynökét. Pár év múlva kiderül, addig pedig maradnak az újrázások és az enyhe, hümmögéssel vegyített keserű szájíz, mert bizony sajnos a Spectre nem tudta megugrani a Skyfall által felállított magas lécet. Az összkép túlzottan kimért, túlzottan kiszámítható volt, és bár remek atmoszférával és zseniális akciókkal operál, nem érte el teljes mértékben a kívánt hatást. Persze nem akarom senki kedvét elvenni és a félreértés elkerülése végett, piszok módon élveztem, és már nézegetem a naptáramban az újrázás dátumát... de előzetesen picit többet vártam, és egy apró, de tényleg csak apró düh van bennem, hogy nem 100%-ig elégedetten jöttem ki a moziból. 7/10