Lassan hét éve már, hogy a Fox az X-men Kezdetek: Farkassal képregényrajongók millióinak vívta ki haragját. Igazán nem is a film középszerűsége zavarta őket, hanem sokak kedvenc karakterének, Deadpoolnak a durva félreértelmezése zúdított utálatcunamit a stúdióra. Bár a petíciók, “szerelmes levelek” és az azonos című videojáték fogadtatása után is jegelve volt az antihős története, az internetre felkerülő jóval képregényhűbb test footage (és az azáltal gerjesztett hype) már meggyőzte a fejeseket arról, hogy különálló filmet kapjon a nagypofájú Krueger-ivadék. Tehát végül zöld lámpát kapott a projekt, a tesztfelvétel alkotói elkészíthették az egész estés változatot, a premier előtti hónapokban pedig a filmtörténelem egyik legerősebb marketingkampányával nem győzték hangsúlyozni: hiánypótló, kegyetlen jó szórakozás lesz a Deadpool.

És lényegében véve az is. Noha nem parodizálja olyan ösztönösen a geek világot, mint a Scott Pilgrim, nem látja úgy a gore humorban rejlő potenciált, mint a Hullajó! vagy a Re-Animátor, illetve a sablonokra való támaszkodása miatt képregényfilmes antitézisnek is csak nagy vonalakban nevezhető, azért egy nem csak rajongók számára élvezetes fan fiction-nek bőven megállja a helyét. Egyszerűen azért, mert a készítők Deadpool iránti gyermeki rajongása olyannyira átragad a nézőkre, hogy még az ezerszer látott “szőke herceg” (Ryan Reynolds) megmenti a bajba jutott “királylányt” (Morena Baccarin) sztorit is könnyedén beveszi a gyomruk.

A jól ismert alapon Miller ironizált, over-the-top akciói és az erre a szerepre született Reynolds önfeledt, full kretén lubickolása sokáig működik, de egy bő fél óra után a film már eléggé próbára teszi a közönséget. Egyrészt a poénok időzítése, mint fogalom nem ismert a filmben, hiszen a főhős száját elhagyó összes (na jó, a százötvenezerből talán hét nem) mondat a Monty Pythonon és 9Gagen szocializálódott írók viccesnek szánt beszólása, hasonlata, negyedik fal döntögetése, s ezeknek nagyjából a harmada talál be, míg a többi egyszerűen erőltetett. Továbbá a felépített dramaturgiai hierarchia, miszerint minden és mindenki csak azért van a vásznon, hogy Deadpool szórakozzon, hiába jó alappillére a one-man shownak, ha az egész akkor működött a legjobban, amikor volt társa a szószátyár ex-zsoldosnak.

Szóval a kevesebb néha több elv jegyében csiszolhattak volna rajta, illetve biztos lesz, aki megcsömörlik a gegek sortüzétől, de remélhetőleg ők lesznek kisebbségben. Számomra összességében nem volt zavaró a némileg unortodox poénkodás és őszintén örülök a filmnek, ugyanis néha szükség van ilyen félőrült agymenésekre, amiben a címszereplő kiáll a színpadra, levezényel egy fergeteges műsort, majd fülig érő mosollyal fogadja a nézők tapsviharát. Az enyém itt még elmarad, de már várom a következő előadást. 8/10

ui.: A szinkron rendben volt és van stáblista utáni jelenet.