Azt hiszem a Coen-fivérek részéről felér egy kisebb kreatív válság beismerésével, hogy az Ave, Cézár! személyében egy 2004-es projektjüket porolták le és vitték vászonra. Persze az is lehet, hogy tényleg befejezetlennek érezték a Numbskull trilogy-t, és Égető bizonyíték ide vagy oda, végül mégis ezt a filmet szánják a “Clooney-trilógia” befejező részének. Illetve ha már az utóbbi évtizedben sikert sikerre halmoztak, akkor gondolhatták, miért is ne tisztelegjenek Hollywood előtt, így félredobták a Hollywoodi lidércnyomás paranoiáját és a maga színes "valójában" elevenítették fel a (leginkább) ‘50-es évekbeli álomgyárat.
Ennek a világnak a középpontjában egy valós személy karikírozott alakja, Eddie Mannix (Josh Brolin) áll, akinek egyetlen feladata, hogy a stúdió összes mocskát a szőnyeg alá söpörje. Tehát ha a szinkronúszó szexszimbólum (Scarlett Johansson) váratlanul bekapja a legyet, ő eltusolja. Ha a szerelmi drámák sztárrendezőjének (Ralph Fiennes) új színészre (Alden Ehrenreich) van szüksége, ő lasszóval fogja be az ifjút. Ha pedig a szárnyaló sast (George Clooney) elrabolják, ő feltöri a malacperselyt és előkaparja azt a százezer zöldhasút. Ám mindez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a filmvilág tucatnyi másik problémájával küzd meg nap, mint nap.
Ami nem csak Mannixnek, hanem a nézőnek is sok. A fivérek az általuk teremtett stúdió sokoldalú produkcióit ugyan jól fogják meg látvány szempontjából, emellett rengeteg problémakörről tesznek fel érdekes kérdést, de ezek kielégítő megválaszolására már nem maradt szufla. Nyilván, hiszen majd’ egy évtizednyi filmtörténelmet egyetlenegy filmben nem lehet jól átadni. Ráadásul Coenék voltak akkora trollok, hogy a saját filmográfiájukhoz képest gyönyörű díszletek alkalmazása és a csili-vili hollywoodi klasszikusok felidézése mellett azért a mihez tartás végett vissza-visszautaltak a saját munkásságukra is.
A kevesebb viszont több lett volna. Az egész film cselekményvezetése ugyanis pont akkora káosz, mint amiben Mannix él. A fivérek össze-vissza ugrálgatnak a mellékszálak között, s amire éppen nincs válaszuk, azt szimplán félbevágják, ami meg számukra fontosabb (írói válság), azt öncélúan az egyébként érdekesebbek kárára is előtérbe helyezték. Oltári nagy mázlijukra a színészek önfeledt játéka miatt nem dől össze a kártyavár, valamint ülnek a kisebb-nagyobb poénok és néhány laposabb momentum ellenére is szórakoztató az utalásaik sokaságának víg játéka.
Szóval hiába nem volt még Coen-film ennyire látványos, ha ezúttal kissé elvesztek a mondandójukban. Összességében tisztes tisztelgésük a lenyűgöző filmográfiájuk gyenge középmezőnybeli versenyzője, s az már inkább a többi produkció kritikája, mintsem az Ave, Cézár! dicsérete, hogy ha nem is sokkal, de még így is jobb a nagy átlagnál. 6,5/10
