2007-ben Quentin Tarantino és Robert Rodriguez egy igazi ínyencséggel lepte meg a különleges falatokra kiéhezett filmrajongókat. A Grindhouse címre keresztelt duplafilmmel, melynek első szegmense a Rodriguez által dirigált Planet Terror, nálunk Terrorbolygó, illetve a Death Proof, magyar keresztségben Halálbiztos. Grindhouse-nak hívták azokat a filmszínházakat, melyekben szakadatlanul vetítették a 60-as évektől úgy a 80-asok derekáig termelt különféle exploitation filmeket, méghozzá gyakorta dupla előadások, ún. double feature-ök keretein belül. A két mozibuzi rendező ennek a korszaknak, illetve az abban az időben futószalagon gyártott olcsó zsánerfilmeknek állított emléket a mocskos mozikról elnevezett művükkel. Mivel Európában csak igen keveseknek volt, illetve van fogalma azóta is arról, hogy mi fán is terem ez a Grindhouse, illetve a dupla vetítéseknek sincs akkora hagyománya, ezért úgy döntöttek (elvileg leginkább a Weinstein fivérek produceri nyomására), hogy a két filmet itt külön, ám cserébe némileg bővített formában mutatják be. Így viszont a hazai közönségnek le kellett mondania a két feature közé beékelt kamu előzetesekről, melyeket Edgar Wright, Rob Zombie és Eli Roth rendeztek.
Tarantino szereplőként egyébként a Terrorbolygóban is feltűnik egy igen aberrált karakter megformálójaként, aki igen csúnya véget ér, na de térjünk át cikkünk fő tárgyára!
Az ex-videotékás filmjében kísérletet tett arra, hogy a 60-as 70-es évek exploitation filmjeinek báját összemixelje sajátos, hommage-on alapuló szerzőiségével, ám az eredmény elég felemásra sikerült. Tarantino karakterei mindig is szerettek tv-sorozatokról, hamburgerekről, zenéről, vagy filmekről beszélgetni, szóval csupa olyasmiről, ami a cselekményt a legkevésbé sem viszi előre, viszont általában szórakoztató, illetve megismerhetjük általuk a szereplőket. Az exploitation mozikra is jellemző volt a dialógusok ilyesféle következetlensége, bár nyilván a legtöbb esetben ott nem voltak olyan profin megírva, mint Tarantinónál, aki semmit sem bíz a véletlenre, másrészt meg pont ezek a "fércművek" az ihletői. A baj az, hogy ez esetben nem igazán az volt a célja, hogy az általa imádott mocskos mozik elemeiből valami magasabb szintűt hozzon létre, hanem hogy ő maga is létrehozzon egyet. Tette mindezt úgy, hogy kollégájával ellentétben nem hangsúlyozta ki, és húzta alá háromszor vastag filctollal azokat a dolgokat amiket ezekben a régi filmekben az ember szeretett. Úgy értem, hogy míg Rodriguez darabja egy az elejétől a végéig vérben tocsogó, gore-effektekkel teli, és mindemellett jó homorú, pörgős akció-horror koktél, addig az amúgy általában minőségibb munkákat szállító fél filmje pont ugyanolyan unalmas, mind cselekményében, mind pedig karaktereit tekintve, illetve a szájukba adott mondatok terén is, mint egy átlagos, semmiben sem kiemelkedő, idejétmúlt exploitation mozi.
A főszereplők nők, és bár ebből nem következne egyenesen, de a dialógusok többnyire pasizásról, néha Vogue címlapokról szólnak, ami elég unalmas tud lenni. Olyan ez, mintha sört vedelő faszik nagy mellű csajokról, kocsikról, és fociról pofáznának végig két órát. A film elején négy barátnő, de akár úgy is fogalmazhatnék, hogy négy idegesítő liba elmegy egy texasi kocsmába berúgni. Közben vihognak, vinnyognak, csacsognak, dugnak (bár utóbbiból nem látunk semmit, exploitation ide-vagy oda). és ennyi. Mindeközben pedig egy cseppnyi szimpátiát sem tudunk táplálni egyikőjük iránt sem. De hoppá! Lehet hogy pont ez volt a cél? Megjelenik közben ugyanis filmünk antagonistája, a mindig jó Kurt Russel megformálásában, nevezett Kaszkadőr Mike, akiről annyit lehet tudni, hogy kaszkadőr. Na meg hogy hobbiból nőket gyilkolászik, méghozzá félelmetes, éjfekete izomautójával, melynek mi is tanúi lehetünk a film derekán, egy olyan karambol-jelenet révén, amitől leesik az állunk.
Ez pedig egy igen menő, igazán Tarantinóhoz méltó húzás. Félidő van, az eddigi szereplőgárda hullik, majd ugrunk az időben, és Kaszkadőr Mike-ot leszámítva mindenféle kapcsolódási pont nélkül kezdődik minden elölről egy egészen más hangulatú, sokkal pörgősebb második félidőben. Ilyeténképpen maga a Halálbiztos is olyan, mintha két egyórás filmet kapnánk egy jegy áráért, amolyan dupla előadás a dupla előadásban, és ahogy ezt elkezdjük fejtegetni egyre jobban felsejlik Quentin zsenije, eme kétes értékű mű trécselés-zuhataga alól. Újabb négy csaj, újabb sok bla-bla, ezúttal egy fokkal, de tényleg éppen csak egy fokkal érdekesebb, mint az előbb, ami annak köszönhető, hogy filmesekről van szó, ketten közülük pedig kaszkadőrök, csak úgy mint a napszemüveges ipse, aki hamarosan az életükre fog törni. A nézők pedig sejthetik, hogy pont emiatt, ezúttal nem lesz olyan könnyű dolga. A film második órájában látható autós üldözés egyszerűen lélegzetelállító, igazi régi vágású akciójelenet, olyasféle, mint amit a Bullit-ban, vagy a Francia Kapcsolatban láthattunk. Tényleg öröm nézni, és lényeges megemlíteni, hogy ezúttal Tarantino az operatőri munkát is magára vállalta. A képsorokat látva jár neki a vállba veregetés. Valamint a bosszúálló csajok személyében egyértelművé válik a tiszteletadás Russ Meyer, az exploitation filmiparos felé, aki előszeretettel vonultatott fel dögös, vérszomjas és mindenekelőtt nagymellű csajokat filmjeiben. (Lásd: Faster Pussycat, Kill, Kill!)
Érthető, illetve a filmtörténeti háttér minimális ismeretében is jól látható, hogy Quentin miért csinálta azt amit, csak végig ott motoszkál az érzés, hogy lehetett volna ezt jobban is. Amit kapunk az igen felemás, és a poén az, hogy az egész pont azon csúszik el, amiben Tarantino mindig is a legjobb volt, a karaktereken és a szájukba adott mondatokon. Úgy érzem, hogy a nagypofájú videotékásnak ezúttal nem sikerült maradéktalanul elmagyaráznia, hogy miről is szól a Like a Virgin.
5/10
