Previously on Uncharted

Nathan Drake. Victor Sullivan. Elena Fisher. Nagy valószínűséggel nem lövök mellé azzal, ha azt mondom, hogy a Playstation 3 tulajdonosoknak ez a három név ismerősen cseng, sőt. Majdhogynem kötelezően hallania kellett róla mindenkinek, aki a Sony konzolja mellett tette le a voksát. A Naughty Dog által kreált Uncharted trilógia egy olyan élményt nyújtott a játékostársadalomnak az akció-kalandjáték kategóriában, amit gamer életük hátralevő részében sohasem fognak elfelejteni. A történet, a kincskeresős rejtvényfejtős részek, a remek karakterek, a köztük lévő kémia, a humor, a remekbe szabott színészi alakítás, a látvány, mind-mind egy olyan egyveleget alkotott, amit nem lehetett nem szeretni. Persze a korai első részben még érezni lehetett, hogy a Naughty Dog csak kóstolgatja ezt a stílust, játékmenet és a kaland-lövöldözős részek arányát illetően még bőven volt hova fejlődni, de így is egy remek élménnyel gazdagította a piacot, amit aztán a folytatások a csúcsra járattak. Főleg, hogy az egésznek a hangulata és az atmoszférája kísértetiesen emlékeztetett minket egy bizonyos kalapos régész uraság kalandjaira, ami csak még nagyobb lökést adott az alapjáraton is magasan lévő hangulatnak. Az első részben Sir Francis Drake nyomába szegődtünk, hogy felkutassuk El Doradot és a kincset, amit mindenki keres. Az, hogy végül ez a kincs el volt átkozva, nos…nem meglepő. A folytatásban Marco Polo elveszett flottája után kutakodtunk, ami sok szempontból megviselte Draket. Nem csak fizikálisan került nem egyszer a vég közelébe, de nem egyszer át kellett gondolnia, hogy vajon megéri-e a saját életén kívül a barátai életét is kockára tennie. Kétségtelen, hogy a 4. rész megjelenéséig ez volt a széria legerősebb darabja, de erről később. Aztán következett a harmadik epizód, amiben egy eltűnt aranyváros rejtélye után nyomoztunk és bár nem tudta felülmúlni a zseniális második részt, de nem sokkal maradt el mögötte. Minden kétséget kizárólag kijelenthető, hogy az előző konzolgeneráció egyik legjobb játéksorozatával volt dolgunk (a The Last of Us-al karöltve, ami ugyan csak Naughty Dog termék), és ezt meglovagolván még tavaly november környékén kiadták PS4-re a The Nathan Drake Collectiont, ami feljavított grafikával hozta el az új generációnak is ezt a remekbe szabott élményt. Ami pedig ezután jött, az csak a java.

Once a thief always a thief

2014 év végén jelentették be, hogy érkezik a 4. rész, amit A Thief’s End névre kereszteltek. Ebből elég könnyen kikövetkeztethető volt, hogy bizony Nathan Drake és társai kalandjainak az utolsó fejezete veszi majd kezdetét, így már csak azon kellett izgulni, hogy méltó legyen a lezárás. Ám nem indult minden olyan könnyen, olyan rózsásan, mint elsőre hittük. A fejlesztés már eléggé előrehaladott állapotban volt, amikor az első három rész fő író/rendező/producere, Amy Henning otthagyta a csapatot. Nem túl jó előjel, de a Naughty Dog házon belül megoldotta a dolgot, ugyan is a The Lat of Us-ért is felelős Neil Druckmann/Bruce Straley páros ugrott be, és bár majdhogynem a nulláról kellett újrakezdeniük mindent, de megérte. Kétségtelen, hogy a legjobb dolog, ami a szériával történhetett, az a Neil Druckmann/Bruce Starley kettős „leszerződtetése” volt, ugyan is Nathan záró akkordja a széria legprofibb és legérettebb darabja lett. A történet 3 évvel a harmadik rész után veszi kezdetét. Nathan már visszavonult feleségével, Elena Fisherrel élik a házasok mindennapi, és az ő életvitelükhöz meglehetősen unalmas hétköznapjaikat. Nathan egy roncsvadász cégnél dolgozik, ahol bár akadnak búvárkodási feladatok, de a nap nagy részét a papírmunka tölti, ami nem kicsit frusztrálja Nathant. Elena utazási beszámolókat készít turista magazinoknak, ami izgalmasan hangzik, de az eddig átélt kalandokhoz képest Elena sincs teljesen megelégedve. Mondhatjuk, hogy kissé megfáradt  az ő kapcsolatuk. Mindketten érzik, hogy változásra lenne szükségük, de mivel mindketten megfogadták, hogy felhagynak a kalandos és egyben életveszélyes életvitelükkel, így egyik se meri kimondani az egyértelműt. Ezekbe a szürke hétköznapokba toppan be egy váratlan pillanatban Nathan bátyja Sam, aki 15 évvel ezelőtt meghalt egy Panamai börtönszökés közben. Nathan legalább is ezt hitte.

Még hebrencs fiatalként Nathan, Sam és egy barátjuk Rafe Adler elhatározták, hogy megkeresik az 1600-as évek hírhedt kalózának, Henry Averynek a 400 millió dollárt érő kincsét. Nyomozásuk során jutnak el Panamába, ahol a remek kapcsolatokkal és meglehetősen nagy családi vagyonnal rendelkező társuk, Rafe által bejutnak egy börtönbe, hogy ott egy elhagyatott, elzárt romos tornyot megvizsgálva hozzájussanak egy a kincs hollétét rejtő nyomhoz, ami egy újabb nyomhoz vezet, ami egy újabb nyomhoz és így tovább, s így tovább. Minden jól is megy, de egy rosszul felmért üzleti megállapodás börtönszökésig fajul, amiből Sam nem jön ki jól. Nathan kénytelen őt hátra hagyni és abban a tudatban folytatni az életét, hogy a testvére meghalt. De nem minden az, aminek látszik. Sam nem halt meg, csupán a Panamai börtön vezetői terjesztették el ezt a hírt, mert még is csak egy szökési kísérlet egyik hátramaradt tagjáról van szó. Jobb az úgy a világnak, ha halottnak hiszik, miközben ő szépen elrohad a cellájában. De a sors fintora, hogy 15 évvel később Sam újabb szökési kísérletben vesz részt, amit ezúttal túl is él. Igen ám, de aki most segített neki, az a hírhedt drogbáró Hector Alcázar, aki csak azért szöktette meg őt is, hogy megkeresse Henry Avrey kincsét, és szépen leszállítsa neki a felét. Három hónapja van erre az akcióra, különben nem csak ő, hanem mindenki, aki kedves neki az életben a halakkal fog aludni. Itt jön a képbe az öcskös Nate, aki bár próbál mentegetőzni, hogy ő visszavonult és tisztes polgár lett, de még is csak a 15 évig halottnak hitt tesójáról van szó, akinek ha nem segít, ezúttal ténylegesen is halott lesz. Kezdetét veszi hát a kaland, ami jó pár fordulatot és annál is több morális döntést hordoz magában. Rengeteg mindent megtudhatunk Nate és Sam fiatal koráról, hogy honnan és minek a hatására is indultak el a kalandorok útján, valamint a jó pár nehézséget megélt Nate/Elena kapcsolat is elérkezik egy olyan ponthoz, ami akár a végét is jelentheti annak...na de nem akarok spoilerezni, mert a végén még meglincselnek. A lényeg, hogy annó a The Last of Us a legtöbb dicséretet azzal kapcsolatban kapta, hogy könyveket megszégyenítő módon van felépítve a történet és a két főszereplő közti kezdetleges majd végső kapcsolat. Nos, ez ezzel a játékkal kapcsolatban is nyugodtan kijelenthető.

The Last of Us

Az első szembetűnő változás az előző részekhez képest, az a grafika és a látvány. Nem egy olyan interjú vagy kijelentés hangzott el a Naughty Dog részéről, hogy itt bizony kifogják sajtolni a legtöbbet a PS4-ből amit csak ki lehet, és ezúttal ez nem csak egy jól hangzó marketing szöveg lett. Az Uncharted 4 látványvilága szemkápráztatóan gyönyörű és részletes. A tájak, a környezet, a textúrák, beleértve a karakter textúrákat is mind-mind elsőosztályúak. A Madagaszkáros rész, amikor először kell autót irányítanunk a játékban, valami hihetetlen részletgazdag, és ha valaki nem siet, hanem szeret mindent kiélvezni, mindent megkeresni és közben bámészkodni, akkor lazán egy-másfél órát bele lehet ölni csak ebbe a részbe. De nem csak a látvány, hanem a játék fizikája is remekül működik. A Naughty Dog mindig is híres volt arról, hogy még a legapróbb részletekre is figyel, az olyan dolgokat is kidolgozza, amin a játékok 90%-a elsiklik. Ha sárban gyalogolunk, annak nyoma lesz, saras lesz a nadrágunk, valamint a cipőnyomaink is tisztán kivehetőek lesznek. Ha kocsival gázolunk át egy nagyobb sártengeren, akkor az fröcsköl, akár a kocsiban ülő társainkat is telibe kaphatja, amire teszik is megjegyzést. Ha nekimegyünk egy kisebb kőrengetegnek, akkor az széthullik, ha bedobunk egy gránátot egy bokorba, akkor a bokor a robbanás következtében salátává hullik szét, és bizony alatta a robbanás nyoma is látszik. És ha már említettem a karakterek reakcióját, ha sárosak lesznek egy picit...nos, ennél sokkal többre is képesek. Maradjunk Madagaszkárban. Megy minden a maga medrében, kocsikázunk, gyönyörködünk a tájban, majd egyszer csak az egyik társunk, mondjuk Sulilvan belekezd egy sztoriba. Igen ám, de te észreveszel valamit egy bokorban, amit meg akarsz nézni. Nyomsz egy kéziféket, kipattansz, és jelezd a társaidnak, hogy mindjárt jössz. És ők nem folytatják nélküled a sztorit, neeeem nem. Szépen megvárnak, majd miután visszaszálltál a verdába, még csípősen oda is szólnak, hogy "na végre, hogy visszataláltál, folytathatom akkor végre a sztorit?" Zseniális. De nem szaporítván a szót, lényeg a lényeg, hogy 100%-ig precíz és kifogástalan munkát végeztek a készítők. És mindezt úgy, hogy töltő képernyőt egyszer sem kell bámulnunk. 

Ezek mellett a cinema átkötő videók is hihetetlen részletességgel és precizitással vannak kidolgozva, már-már olyan érzésünk van, mintha élőszereplős filmet néznék. Ehhez természetesen nagyban hozzájárul a zseniális szinkron és színészi munka is. Nathan Drake szerepében ezúttal is Nolan North tetszeleg, aki megannyi más játékban szinkronizált már (Assassin’s Creed sorozat, Batman Arkham sorozat, LEGO Batman sorozat), és ezúttal is profi munkát végez. A bátyját Sam-et az a Troy Baker alakítja, aki az elmúlt évek egyik legkeresettebb és leginkább foglalkoztatott szinkron színésze lett a játékok világában (Bioshock: Infinite, Batman: Arkham Origin, The Last of Us), de a többi főbb és mellékszereplő is remekül teljesít. A közöttük lévő kémia, a be-be szólogatások, a történet felépítése, a rendezés, a karakterek kezdeti majd a játék vége felé teljessé váló viszonya hihetetlen profin fel van építve, és ami a lényeg, nagyon érezni rajta a The Last of Us író/rendező párosa keze nyomát. Hihetetlen energiákat szabadítanak fel, nincs egy felesleges mozzanat se benne. De tényleg. Amikor a sétálgatós, felfedezős játékmenet van is a karaktereink folyamatosan kommunikálnak, de ezek egyike se lóg ki a sztoriból, vagy egyáltalán nem érezni, hogy nem illik ide. A korábbi részek is profin kivitelezettek voltak ilyen téren, de a sorozat most, a 4. záró részre nőtt fel teljesen. Ami pedig a történet lezárását illeti nos…nem véletlen, hogy annak idején a decemberi megjelenést eltolták miatta egy jó fél évvel. Tökéletes lezárást kaptunk, olyat, ami után könnybe lában az ember szeme, és azonnal újra akarja élni az egészet az első résztől az utolsóig.

De ne csak a látványt, a történetet és a színészeket dicsérjük, hanem bizony a játékmenetet is. A recept maga nem sokat változott, és ha nagyon szőrős szívűek akarnánk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy a felszín alatt egy átlagos lövölde lapul. De a körítés, a kaland, az akció és a rejtvényfejtős kincskeresés közti egyensúly, valamint a dinamikájának köszönhetően ezeket észre sem veszi az ember. A játékmenet ugyan is könnyen kezelhető és átlátható, az akciók pörgősek, de ha valaki lopakodni, osonni szeretne, az szintén megtalálja a számításait. Mindenki a saját képére szabhatja a játékmenetet, ha valaki egy pisztolylövés nélkül szeretne letudni egy szakaszt, az nyugodtan megteheti, mert van rá lehetőség. A fegyverharcban nincsenek olyan újdonságok, amiket ne láttunk volna máshol, a közelharcot ezúttal a The Last of Us-ból emelték át, de működik, és nem lóg ki a sorból. Az ügyességi, platform részek pedig szintén hihetetlenül dinamikusak, Nathan Pókembert megszégyenítő módon képes megmászni mindent. Ezen a téren van is egy újdonság, mégpedig, hogy a célt többféle irányból is megközelíthetjük. Nem csak egyfelé lehet menni, amitől akár azt is hihetné az ember, hogy egy csőjátékkal van dolga, de nem. A sziklákat többféle oldalról meg lehet mászni, az erdőből többféle irányból ki lehet jutni, és a barlangrendszerek is több lehetőséget kínálnak nekünk a kijutással kapcsolatban. A korábbi részekben általában egy irány volt, így ezúttal kimondottan élvezetes volt a több lehetőség. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a szokásos, majdnem minden epizódban jelen lévő üldözéses akció részek valami elképesztően látványosak lettek. A kocsiról kocsira való ugrálás már szinte a széria védjegyévé vált, de itt még ezt is megcsavarták kicsit. Keverték ezt a már jól bevált receptet egy általunk irányított autós üldözéssel, valamint, egy nyitott szájas és kidülledt szemű motoros meneküléssel. Ez a kombó pedig konkrétan a játéktörténelem egyik legprofibban és leglátványosabban kivitelezett akció jelenete lett. Komolyan mondom levegőt nem vettem ezalatt a szakasz alatt, pedig annak idején amikor kiszivárgott ez a gameplay jelenet, kb. naponta többször megnéztem. Volt, hogy egymás után. 

Jó pár újítás is belekerült a játékba, az egyik ilyen a kampós kötél. Ennek segítségével bizony nem egy akadályon, szakadékon vagy éppenséggel egy magaslati ponton át tudunk lendülni. Nem egyszer a mászásban is segédkezik, hiszen vannak olyan pontok, amiket még Nathan se tud meghódítani, ekkor pedig a kis kötelünket használván fel illetve le tudunk mászni az adott célhoz. Látványos újítás lett ez, ugyan is nem csak az előrehaladásban, de a harcokban is remek hasznát vesszük. Az ellenfeleket simán ki lehet úgy is iktatni, hogy egy ugrás közben használjuk a kötelünket, föléjük lendülünk majd egy jól irányzott ütéssel lecsapjuk őket, hogy utána folytassuk a társaik irtását. Ezek rendre hihetetlen látványos dolgokat produkálnak, helyenként áll leejtős egy-egy ilyen akció. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a kis kamós kötél amolyan ostorként funkciónál, így az utolsó részre már tényleg csak egy kalap hiányzik Nathan fejéről ahhoz, hogy teljes értékű Indiana Jones váljon belőle. A másik újítás, a járművek vezetése. Bár ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor ez nem teljes értékű újítás, mivel a korábbi részekben is lehetett járműveket irányítani. Az első részben pl. egy Jetskit irányíthattunk igaz, ez egy eléggé idegsítő és frusztráló szakasza volt a játéknak. A harmadik részben pedig lóháton üldözhettük az ellent két alkalommal is. Persze ezek mindegyike csak pár perces szakaszt hordozott magában, itt a negyedik részben bizony sokkalta hosszabb ideig ülhetünk a volán mögött. Jól működő része ez a játéknak, és nem kelt az emberben "ez bizony nem kellett ide, totál felesleges" érzéseket. De ez a kis jármű nem csak a haladást segíti elő, hanem bizony ő is rendelkezik egy kampós kötéllel, amivel ha kikötjük egy fához a kicsikét, akkor bizony olyan szakaszokra is feltudunk menni a verdával, amivel alapjáraton nem tudnánk, mert bizony a sáros emelkedő csúszik ám keményen. Végezetül pedig van egy késünk, ami nagyjából úgy funkcionál, mint a 2013-as, és a nem olyan rég megjelent Rise of the Tomb Raider csákánya. Ha a mászás közben már nincs olyan kitüremkedés amit Nathan puszta kézzel elérhetne, akkor a kést használván tudunk feljebb haladni. Nem kap olyan hangsúlyos szerepet mint a Tomb Raider játékokban, de feleslegesnek se mondható a jelenléte, így ez is remek újítás lett. 

Ha már újítás, akkor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a soundtrack terén is változtattak a Naughty Dog srácai. Ezúttal nem az első három részért felelős Greg Edmonson komponálta meg Nathan hattyúdalát, hanem a filmek világából ismert Henry Jackman (X-Men: First Class, Kick/Ass, Kingsman, Captain America: The Winter Soldier, Captain America: Civil War). Természetesen sok rajopngó nem örült ennek tekintve, hogy Edmonson stílusa és dallamai egyé váltak az Uncharted szériával, de az apró stílusbeli és hangulatbeli változások következtében érthető a váltás. Ám Jackman remek munkát végzett, nem kell szégyenkeznie a végeredmény miatt. Mind az akció mind a lágyabb, drámaibb dallamok és témák terén jól teljesít, amit pedig a záró jelenet alá komponált, nos...nincs olyan ember, akinek ne remegne be a szeme tőle és nézne maga elé meredvén a stáblista alatt. De, hogy ne csak dicséretek tömkelege hagyja el a számat, néhány apró (de tényleg apró) negatívum is belekerült a produktumba. Ezek a széria mindegyik részére jellemző, amolyan sajátos hibák, éppen ezért picit bosszantó, hogy nem javították ki őket. Az egyik ilyen a játék forgatókönyvszerűsége. Ha a történet szempontjából van kijelölve egy előrehaladási pont, akkor Nathan akár 20-30 méteres zuhanásokat is simán túlél egy karcolás nélkül. Maximum nyög egyet és leporolja a felsőjét. Más esetben viszont, ha a történet illetve a pályatervezés nem úgy kívánja, akkor akár egy 3 méteres zuhanásba is képes belehalni. Érdekes és picit szájhúzós hiba ez, de nevezhetjük akár műfaji sajátosságnak is, ugyan is a konkurens széria, a Rise of the Tomb Raider is magában hordozza ezeket a bakikat. A másik, hogy bár teljesen ki lehet kapcsolni a camera assistot, néha még is képes érdekességeket produkálni. A szériára mindig is jellemző volt az átlagostól eltérő, kissé szokatlan kamera kezelés és kamera beállítás. Ennek köszönhetően pedig néha nem arra az arra. Egy-egy nagyobb mászás vagy kutakodás közben jön be a kissé szokatlan kameranézetet, és ennek köszönhetően ami eddig a jobbra volt, az most lehet a balra lesz, és sajnos mivel nem egyszer ugrás illetve menekülés közben is képes ilyenekre, így ez jó néhány elhalálozáshoz vezethet. Ami még talán említhető negatívumként, az a társaink viselkedése. Ezen a téren ugyan rengeteget fejlődött a játék, dupla kombókat, és egyéb más együttműködési elemeket tudunk végrehajtani velük, de néha bizony akadályoznak minket. Kilöknek a fedezékből, ugrás közben veled együtt ugranak és ennek köszönhetően te leesel a szakadékba, de a Star Wars filmek Rohamosztagosainak célzó képességét is képesek magukra ölteni, és bár jelzik neked, ha valakit leszedtek, de 10 emberből nyolcat még így is neked kell elintézni, és ez nem mindig olyan izgalmas, mint elsőre hangzik. Ám ezeket a hibákat leszámítva tényleg nem lehet belekötni, és egy közel tökéletes játékban lesz része annak, aki belevág ebbe a kalandba.

A Thief’s End

Órákat lehetne még beszélni erről a játékról, de ez nem is csoda. A Naughty Dog megcsinálta azt, amit meg kellett csinálnia. Egy profin kivitelezett játékot tettek le az asztalra, ami nem csak műfajon belül, de élményben, kivitelezésben és látványban is jó ideig nem talál majd ellenfélre. Az, hogy a Sony elengedi e végleg az aranytojást tojó tyúkot, az még a jövő kérdése, de a Naughty Dog csapata ezzel a fejezettel lezárta Nathan Drake kalandjait, mi rajongók pedig elmorzsolunk nekik egy könnycseppet, első körben hálából, második körben pedig a szomorúságtól, mert ezzel bizony véget ért egy korszak a játékok történelmében. Az Uncharted 4 A Thief’s End méltó búcsúja a sorozatnak, amit még jó pár évig emlegetni fogunk, az újrajátszásokról nem is beszélve.

Naughty Dog, köszönöm nektek ezt az élményt. Soha nem felejtem el.