A német expresszionista filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, Friedrich W. Murnau az 1920-as évek elején adaptálni szerette volna Bram Stoker híres regényét, a Drakulát. Az író hagyatéka fölött rendelkező özvegy azonban nem bólintott rá a rendező filmtervére, de ez Murnaut nem gátolta meg abban, hogy kisebb-nagyobb változtatások/átnevezések mentén vászonra vigye a híres vámpír-históriát. Így lett Drakulából a „patkányfejű” Orlok gróf, a címből pedig Nosferatu, s jogos plágiumvád ide vagy oda, 1922-es opusával vitathatatlanul filmtörténelmet írt.
A korabeli kritikák hátborzongatóan realisztikus horrorként aposztrofálták a Nosferatut, és ez a fogadtatás az alapvetése E. Elias Merhige közel 80 évvel későbbi filmjének, A vámpír árnyékának. A számomra kissé érthetetlen módon feledésbe merült alkotás Murnau autentikusnak ható Nosferatujának forgatásáról szól, annyi aprócska különbséggel, hogy a címszereplőt alakító Max Schreck ebben a filmben nem színész, hanem egy igazi vámpír, akit értelemszerűen elsősorban nem a filmművészi ambíciók, hanem az életben maradás motivál.
Noha ennél jóval sutább ötletből is meg lehet tölteni bő másfél órányi játékidőt - korunk vígjátékai meg is teszik ezt a „szívességet” -, valahogy mégsem éreztem teljesnek Steven Katz forgatókönyvét. Mindössze kisebb kikacsintásokig, ötletmorzsákig jut el „fiktív Shreckjének” vámpírlétében, a teljes képet túlságosan is a néző megítélésre bízza. Ugyanakkor talán éppen ez a letisztult, forgatásra koncentráló megoldás az, ami miatt működik a film, hiszen így teljes egészében a már idős, enerváltabb vámpír és a stáb konfliktusaira terelődik a nézők figyelme.
Közülük is a John Malkovich által megformált Murnau és a vámpírrá való fenomenális átszellemüléséért anno az Oscarért is küzdő Willem Dafoe jelenetei kapnak kiemelt szerepet, teljes joggal. Alakításuk, mint ahogyan a film egésze is valahol a dráma és a paródia határmezsgyéjén mozog, de megbirkóztak a kihívással, nem tértek le a helyes útról. Egyszerű, mégis hatásos dialógusaikból jól kijön karaktereik jellegzetes attitűdje, amit aztán tovább színesítettek saját, még jellegzetesebb repertoárjukból.
Bár Malkovich tényleg fantasztikus volt, Dafoe a karakterének erősebb jeleneteiben mindenkit csúnyán lejátszott a vászonról. A maszkmesterek hibátlan „Nosferatu-reprodukcióját”, amiért meg is kapták a szobrot, a színész kivételesen használta fel. Jól kombinálta az eredeti mai szemmel nézve már eléggé maníros megoldásait korunk dramaturgiai elvárásaival, ezzel pedig tökéletes hidat képezett a karakter nosztalgiája és újszerű megközelítése között. Nagyon nem volt kretén, de Oszkár bácsi mégsem gyütt, rossz nyelvek szerint ebben az Akadémia horrorral szembeni sznobizmusa játszott közre.
Akár igaz utóbbi, akár nem, az bizonyos, hogy már önmagában Dafoe alakításáért érdemes leülni a film elé, még akkor is, ha annak cselekménye kihagyott néhány ziccert. A színész jelenléte erőteljes volt, kollégái (különösen Malkovich) szintén jól szerepeltek, a kort megidéző film atmoszférája is hatásosnak bizonyult, tehát bármennyire is tűnt számomra idejétmúltnak a Nosferatu, jó kezekben akár még modern filmként is működhet. Ezen a téren a következő kísérletező a The Witch rendezője, Robert Eggers lesz, kérdés, sikerül-e neki. 7,5/10
