Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.
Őszinte leszek: Hitchcock-munkásságát sokkal, de sokkal jobban tisztelem, mint amennyire szeretem. Filmtörténelmi fontosságát egy pillanat erejéig sem vitattam, de egyszerűen nagyon eljárt felette az idő, és itt nyilván nem a trükkökre gondolok, hanem filmjeinek hatásosságára. A Madarak nagyon messze van a mai nézők ingerküszöbétől, a Psychón már mosolyog az, aki a koreai pszicho-thrillereken edződött, valamint úgy en bloc a suspense már közel sem működik úgy, mint annak idején. Ugyanakkor azon alkotásai, amelyeknél a történet volt a leglényegesebb elem, még manapság is érdekesnek, izgalmasnak nevezhetők és ebbe a csoportba sorolnám a Szédülést is.
A történet szerint John ‘Scottie’ Ferguson (James Stewart) az egyik bevetése során őt érő trauma miatt akrofóbiában (tériszonyban) szenved, amit csak egy másik, hasonlóan traumatikus esemény “oldhat fel”. A betegsége miatt visszavonuló nyomozót egy régi ismerőse keresi fel, s egy különleges ügyet bíz rá, amit Scottie vonakodva, de végül elvállal. Hősünk a nyomozás során egyre abszurdabb helyzetben találja magát, aminek megoldásában nem segít, hogy eközben a megfigyelt hölgy elrabolja a szívét.
Fordulatokban gazdag, mai szemmel nézve is érdekes sztori adja a film vázát, azonban sajnos ennek elmesélése már sokat ront az élvezeti faktorán. Egyrészt helyenként borzasztóan szájbarágósak a dialógusok, a főhős betegségét példának okáért az első 10 percben vagy tucatnyi alkalommal megemlítik, még példával is szemléltetik, mintha a sejtelmes cím és a tériszony első, rövid körülírása nem lenne elegendő. Másrészt elképesztően maníros a színészi játék, aminek köszönhetően az egyébként is eléggé túlromantizált szerelmi viszony még zavaróbbá válik.
Ugyanakkor pozitívumként megjegyzendő, hogy a Szédülés filmtechnikai szempontból mérföldkőnek tekinthető, ugyanis a román Sergiu Huzum ötletét először Irmin Roberts operatőr kivitelezte a gyakorlatban, megteremtve a Vertigo-effektet vagy más nevén dolly zoomot. A trükköt egyébként mindössze néhány másodperc erejéig használták először, de elkészítése még így is mintegy tizenkilencezer dollárt emésztett fel. Az effekt a film 1958-as bemutatását követően rengeteg neves rendezőt megihletett, akik lelkesen fel is használták saját alkotásaikban.
A néhol erőltetett hangvétel és nem különösebben meggyőző színészi teljesítmények ellenére, valamint a korabeli megosztó fogadtatásával szemben a Szédülést nem csak az ínyenceknek ajánlanám. A cselekménye mai mércével is izgalmas, a rejtélyes ügy magával ragadó, néhány rendezői megoldása pedig megelőzte korát, s ezek összességében fajsúlyosabbnak bizonyulnak hiányosságainál. 7,5/10
