Hull a hó, a kandallóban ropog a tűz, és még a puncsos tál sincs kiürülve, bár utóbbi állapot nem lesz tartós, mert a kanadai lánykollégium lakói bizony isznak, mint a gödény. Hogyan máshogy is ünnepelhetnék a karácsonyi szünet beköszöntét? Volt kitől inspirálódniuk, az igazgatónő ugyanis egy tipikus vénlány, aki nem mellesleg zugivó, és az egész lányotthon egy hippi szellemben fogant klubházra hajaz, ahol már a belépést követő első lélegzetvétel után bódult leszel. Nem csoda, hogy az őket zaklató, hol Darth Vader, hol pedig Donald Kacsa orgánumán megszólaló telefonbetyár trágár zaklatásait lazán félvárról veszik. Barb (Margot Kidder), aki mindőjük közül a legmocskosabb szájú, és a legtöbb alkoholt döntötte magába, el is küldi a bánatos francba. Később persze csúnyán végzi, hiszen mindez az egyik első slasher filmben játszódik le.

Bob Clark '74-es Fekete Karácsonya hasonlóan lázadó szellemben fogant, mint az évtized megannyi mára klasszikussá érett filmje. Ilyen aspektusból vizsgálva egy lapon említhető olyan darabokkal, mint a Szarvasvadász, a Taxisofőr, vagy a zsánertestvér A texasi láncfűrészes mészárlás. Az új-hollywoodi éra, vagy ha úgy tetszik, az amerikai újhullám  darabjai, melyek legyen szó független, vagy nagyobb stúdiófilmekről, műfaji keretek közé szorítva ugyan, de alkotóik pontos elképzeléseit és markáns stílusjegyeit hordozva olyan hangnemben szólították meg a közönséget és olyan dolgokról szóltak hozzájuk, ami korábban elképzelhetetlen volt. Sok esetben, mint ahogyan az a fenti példákra is igaz, nem átallottak nyers erőszakot, illetve szarkasztikus társadalomkritikát dörgölni az ember arcába, persze úgy, hogy ez ne menjen a szórakoztatóság kárára.
Clark is valami hasonlóval próbálkozott, méghozzá igen szép eredménnyel, hiszen már az alapkoncepció is kiverhette egyeseknél a biztosítékot. Egy a karácsony szellemét megbecstelenítő horrorfilm, ami ráadásul kendőzetlen képet fest a klubokba tömörült diáklányok legkevésbé sem szent életéről. Valamint ne feledjük, hogy 1974-ben járunk.
A filmet egyébként nem sokkal Tob Hooper remeke, a texasi láncfűrészes mészárlás után mutatták be, úgyhogy rendesen megkapta a közönség a sokkadagját az ünnepek előtt.

Clark filmje, bár közel sem tökéletes, illetve elég csúnyán öregedett, filmtörténeti, illetve a horror műfajban betöltött jelentős szerepe elvitathatatlan. Tulajdonképpen a '80-as években oly népszerű slasher filmek prototípusát képezi, megalapozva - illetve paradox módon rögtön kicsit meg is bolygatva -  a szubzsáner szabályrendszerét és formavilágát, ami aztán megannyi követőre lelt. Legnagyobb húzása, hogy a nem túl vaskos cselekményét ünnepi közegbe helyezte, kiváló alaphangulatot teremtve ezzel, nem csoda, hogy ezt is előszeretettel alkalmazták később a filmesek, így aztán mára talán már nincs is olyan ünnep, amihez ne kapcsolódna egy-egy jó kis vériszamos filmes mészárlás.

Itt pedig elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol említést kell tennem John Carpenter Halloween című remekéről, amit sokan tévesen az ős-slasherként szoktak aposztrofálni. Carpenter valójában rengeteget meríthetett a négy évvel korábbi Fekete karácsonyból, kezdve a szubjektív kameranézetből felvett nyitó szekvenciával, a sokszor sötétbe vesző, rejtélyes gyilkos alakjáig, aki valamiféle gyermekkori frusztráció hatására vált azzá, amivé. Persze ha már itt tartunk, Bob Clarkra se mondhatjuk azt, hogy ténylegesen világra hozta a spanyol viaszt, hiszen az egész -  később slashernek elnevezett -  hullám valószínűleg nem, vagy legalábbis nem egészen így született volna meg az olaszok '60-as évek elejétől szinte futószalagon gyártott giallói nélkül.
Mindenesetre, hogy Carpenter filmjét többször emlegetik amolyan origóként, viszonyítási pontként, vagy simán csak megkerülhetetlen klasszikusként, az egyszerűen annak köszönhető, hogy jobb, mint a Fekete karácsony. Összeszedettebb, jobb a zenéje, karakteresebb a gyilkosa, és rendelkezik valamivel, amivel Bob Clark filmje nem. Egy szimpatikus főszereplővel, akiért lehet izgulni. Szinte rimánkodunk érte, hogy a retardált Billy eltegye végre láb alól az idegesítő kis riherongyokat, és bár itt is ki lett nevezve egy úgynevezett final girl, Jess (Olivia Hussey) személyében, ő sem jobb, mint társai, sőt. Elég ha annyit elárulok róla, hogy épp abortuszra készül, fiúja rosszallását teljesen ignorálva. Nem szép ez, na. Pláne nem karácsonykor.

Kapunk viszont néhány igazán szép, maradandó beállítást, pár mai szemmel nézve is eléggé hátborzongató momentumot és valami megfoghatatlan, nihilista hangulatot, ami bizarr módon van keverve az ünnepi külsőségekkel. A fekete karácsony nem épült be úgy a köztudatba, mint sok más társa, megmaradt amolyan lázadó kívülállónak, amire többnyire csak a műfaj rajongói, illetve a különlegességeket kutató cinefilek szoktak rábukkanni. Ők viszont nagy eséllyel megtalálják benne a számításukat.

7/10

A film MAFAB adatlapja