Szinte elkerülhetetlen, hogy M. Night Shyamalan legújabb filmjének kitárgyalását ne azzal kezdje az ember, hogy a rendező eddigi életművéhez viszonyítsa azt. Köztudott, hogy az egykor ünnepelt és körülrajongott direktor, aki egyedi hangvételű rémtörténeteivel képes volt a frászt hozni a nézőke, az utóbbi tíz évben önmaga árnyékává silányult. Neve már jó ideje nem a minőségre garancia, épp ellenkezőleg, ami igen szomorú. Adott tehát a kérdés, miszerint sikerült-e a nagy visszatérés végre? Azt hiszem, hogy aki emiatt izgult, az megnyugodhat. És ha ez a visszatérés azért nem is olyan nagy és látványos, értsd: nem kapjuk meg azért az új Hatodik érzéket, azért bőven kielégítő és több, mint amit pár éve még remélni merhettünk. Igazság szerint Shyamalan már az előző filmjével, A látogatással elkezdte rehabilitálni magát, amit a Széttörvéhez hasonlóan szintén Jason Blum producerrel karöltve hoztak tető alá. Bár a found footage, áldoku, POV, vagy nevezzük akárhogy is hullámot meglovagoló kis horror egészen hatásos volt (és véleményem szerint jobb is, mint több manapság sikeres mainstream horrorfilm), azt a bizonyos magasra tett lécet nem sikerült megugrania. Azzal a két idegesítő gyerek karakterrel mondjuk nem is csoda, de ez egy másik történet.
Az új film pedig e tekintetben hatalmas előnnyel indított, méghozzá James McAvoy személyében. Ő játssza Kevint, a disszociatív személyiségzavarban szenvedő férfit, akinek nem kevesebb, mint 23 énje van. Akad köztük extrovertált, önjelölt divattervező, pedáns kényszerbeteg, előbbi férfi és női kivitelben egyaránt, illetve egy 9 éves, a világ dolgaira rácsodálkozó kisfiú is. A skót színész számára pedig igazi jutalomjáték ez a szerep, hasonló egyszemélyes show-t produkál most, mint pár éve a Mocsokban. Kevin, illetve az egyik alteregója rögtön a film elején elrabol három fiatal lányt, majd egy direkt erre a célra kialakított szobába zárja őket. Hármójuk közül a különcként kezelt Casey (Anya Taylor-Joy) kezeli a legrezignáltabban a helyzetet, viszonylagos higgadtságának hála pedig lassan kibontakozik előtte, hogy mivel is állnak szemben.
A férfi pszichiátere Dr. Fletcher (Betty Buckley), aki megszállottan kutatja ezt a fajta neurózist és próbálja alátámasztani azt az elméletet, mely szerint a betegségben szenvedők különböző személyiségeihez más-más fizikai tulajdonságok is társulhatnak. A test elhiszi azt, amit az agy mond neki, így lehetséges például, hogy az egyik személyiség cukorbeteg, míg az összes többi nem. Kevin a 23 különböző énjével kiváló alany a doktornő kutatásai számára, ám egyre nyugtalanítja egy állítólagos 24. én közelgő felbukkanása, Dr. Fletcher ekkor még nem sejti, hogy páciense már elő is készítette a háromtagú fogadóbizottságot a rejtélyes alak számára.
Nehéz lenne ennél többet mondani a sztoriról anélkül, hogy bármi olyat is elárulnék, amivel akkor kell szembesülnünk, amikor először látjuk a filmet. Shyamalan műveire ez általában jellemző, már csak azért is, mert a Hatodik érzék és a Sebezhetetlen után védjegyévé vált a nagy film végi fordulat, amit ha előre tudsz, az nagyban csorbítja az első megtekintés élményét. Ezt aztán következő filmjében némileg megvariálta, vagy ha úgy tetszik, finomított a módszeren. Sajátos idegen inváziós dolgozata, a Jelek inkább arra épít, hogy a játékidő során elejtett sok apró kis információmorzsából a film végére összeáll a megoldás, ami aztán az előzőleg alkalmazott hirtelen csavarokhoz hasonlóan, némileg más megközelítésben láttatja az egész addigi cselekményt. Felépítésében a Széttörve ez utóbbihoz áll közelebb. Ez a puzzle szerű koncepció pedig illik is egy darabokra tört elméjű embert a középpontjába állító alkotáshoz.
Mindenképp szót érdemel Casey, illetve az őt játszó Anya Taylor-Joy is. Karaktere jóval több - a sztori szempontjából is - mint egy tipikus áldozat, a fiatal színésznő pedig képes úgy eljátszani, hogy még McAvoy parádés műsora mellett sem válik felejthetővé, ami azért nagy szó. Ráadásul hamar eléri, hogy aggódjunk a sorsáért, ami pedig egy ilyesféle horror/thriller esetében ugye nem utolsó, sokszor sajnos mégsem teljesül.
Olybá tűnik, hogy az ijesztgetésre irányuló vágyait M. Night kiélte előző filmjében, itt most ezt szinte teljes mértékben hanyagolja, helyette feszültséget teremt, méghozzá igen hatásosan. McAvoy karaktere már eleve magában hordozza ennek a lehetőségét, hiszen sosem tudhatjuk, mikor vált át gyermetegből veszélyessé. Dícséret jár West Dylan Thordsonnak is a filmzenéért, ami végig kiváló hangulatfokozóként funkcionál.
A végkifejlethez közeledve felmerült bennem, hogy kezd a dolog szétesni, mintha a koncepció összeroskadna a saját súlyától és Shyamalan sem tudná pontosan, hogy hova is akar kilyukadni. Komolyan elkezdtem tartani attól, hogy akármennyire is jól szórakozom, a befejezés aláássa majd az egész addigi élményt, ám ez szerencsére nem így lett. Tulajdonképpen a moziból kifele menet tudatosult bennem, hogy a látszat ellenére eléggé egyben volt a dolog, vagy hogy pontosabb legyek, a végére minden a helyére került. Az pedig nagyon jó és becsülendő, ha manapság még arra tudja sarkallni egy film az embert, hogy utólag elkezdjen kicsit agyalni a látottakon. Az utolsó jelenetet pedig felfoghatjuk egy jól sikerült poénnak, de úgy is, hogy Shyamalan tulajdonképpen mitológiát épít. Ez pedig megint csak más kontextusba helyezi a látottakat.
8/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
