Több szempontból is a Terminátor 2 jutott eszembe a John Wick: 2. felvonásról. Egyrészt Keanu Reeves egy T-800-asként zúzta végig az egész filmet, egészen a nyitó képsoroktól kezdve. Szúrták, vágták, aprították, meglőtték, de Wick csak igazított kettőt a mandzsettagombján, és ment is a dolgára. Másrészt a marketing anyag egy még ütősebb, még lazább, még tökösebb második részt sejtetett, mint amilyen az első volt, pedig anno már azzal is meg voltunk elégedve. Klasszikus akciófilm, némi öniróniával, izmos kocsikkal, magas fejlövési rátával, az első résszel ez így rendjén is volt, működött. A második epizód kivette az egyenletből az öniróniát (szerencsére azért nem sikerült kiírtani teljes mértékben) és berakott helyére egy univerzumot.
Ettől meg szépen felborult az egyensúly, a relációs jelek megváltoztak, a film megingott és lassított felvételben elkezdett balra dőlni, és még azóta is dől. Hogy mekkorát fog csattanni, ha leér, azt majd a már beharangozott harmadik epizód fogja eldönteni, az minden esetre biztos, hogy aki az első rész színvonalát keresi, az csalódni fog, a terminátoros hasonlat megbukik.
A rendező, Chad Stahelski, akit nagyzolás nélkül lehetne kaszkadőr-veteránnak hívni – és aki anno az 1991-es Holtpontban egyébként Keanu Reeves dublőre volt –, ráérzett arra a pici kis űrre, ami az akciófilmek egyre laposodó, családbarát, képregényes, vagy esetenként röhejes dömpingjében a műfaj kezdődő impotenciájának szolgálva gyógyírként, életre hívta John Wick karakterét, aki így egy kis időre helyrebillentette a régi vágású akciófilmekre vágyó közönség lelki egyensúlyát. Azon túlmenően, hogy az elképesztően látványos és intenzív akciójeleneteket felvonultató első rész egyáltalán nem vette komolyan magát – gondoljunk csak a már magában is mosolygásra késztető alapfelállásra –, visszahozta Keanu Reeves kissé apatikus, kissé bamba, de mindig szimpatikus faarcát a vásznakra, majd sűrűn bepermetezte piros festékkel – innen is köszönjük neki. Az író, Derek Kolstad viszont ahelyett, hogy egy 2012-es Dredd-féle önálló lábakon álló, karakter és akcióközpontú fejezetbe kezdett volna, szépen engedett a gravitáció egyetemes törvényének és hagyta leesni a színvonalat. És mindezt az univerzumépítésnek hívott modern kori celluloid betegség miatt, ami úgy terjed Hollywood-szerte, mint az influenza.
Azért egy valami nem változott, a John Wick-széria akciójelenetei továbbra is az élvonalban vannak, kár azonban, hogy a nyitó képsorokkal indult üldözés és közelharci jelenetek után már nem sok újdonsággal szolgálnak. Valahol az első egy óra után a film szerencsére érezhetően bekeményít, és végre nem csak fél lábbal lépi át a 18-as karikát. A képek neon fürösztötte alakjai és néhol a Mátrixot idéző szín és formavilága Morpheus a.k.a. Laurence Fishburne megjelenésével érnék el a képzeletbeli csúcspontot, de a fájóan elpazarolt jeleneteiket nézve sokszor inkább elfordítottuk volna a tekintetünket, olyan kínosra sikeredtek. És ez a fajta mesterkéltség a film szinte összes párbeszédét átitatja. A modorosan előadott szövegeket néhol a főszereplő pont jókor felfortyant egysorosai ütik agyon, oldva kissé a lappangó erőltetettséget, de nem lennék meglepve, ha a sokadjára felvett jeleneteket megelégelve, ezek inkább Keanu Reevesből buggyantak volna fel, mint filmbeli karakteréből, az mindenesetre biztos, hogy volt pár meglepően kellemes és mosolygásra késztető sor a szövegkönyvben.
A második felvonásnak leginkább az ártott meg, hogy a már az első részben is megjelent alvilági szabályrendszer, ami szerint a főhősünk és a film majdnem összes szereplője éli az életét, itt méginkább kiterjesztette szálait, egészen addig, míg már az a saját nyakára tekeredett. John Wick egy legenda, egy szellem, maga a tévedhetetlen gyilkos fegyver, mégis néha olyan amatőr dolgokat követ el, ami ellentétes – hogy úgy mondjam – az imázsával és előtörténetével. Az operatőri munka sokszor meglehetősen ügyes megoldásokat villantott, de az akciójelenetekben mintha nem tudta volna követni a történéseket. Gyakran a kamera látóterén kívül történtek az érdekességek, a lencse mégse vette le üvegszemét Reevesről. Így eshetett meg, hogy miközben Wick jobbra-balra lő egymás után, nem látjuk mire vagy kire, csak hogy a következő másodpercben bedől a látótérbe egy-egy hulla, lőtt sebbel a fején.
Lesajnálóan ingattam a fejem azon is, hogy Rómában az egy négyzetméterre jutó bérgyilkosok száma a galambokéval vetekszik, mindenki beépített ember, és nem utolsó sorban mindenki ismeri John Wicket. Erre a film végi jelenet teszi fel a bizsuval kirakott, csálé kis koronát, és egyben készíti elő a következő részt. Ezen kívül sajnos sok az üresjárat, és John Wick se tanult sok új mozdulatot az első rész óta, ámbár kibontakozik a művészi oldala, amint kreatívan használ egy ceruzát.
Egyre mélyebb a nyúl ürege, de egyre sötétebb is. A John Wick második felvonása kinyújtotta kezeit Chad Stahelski felé, a tenyerében pedig egy kék és egy piros kapszula. Ő ezúttal helytelenül választott, de a harmadik rész még simán megállíthatja az egyensúlyvesztést, és rendezheti az egyenletet. Az állás 1:1. Na, most mit lépsz, John? 6/10
Poszter galéria:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
