Magyarországon valószínűleg kevés embernek cseng ismerősen Emily Dickinson neve. Ha így van, akkor Terence Davies filmjének köszönhetően közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a 1800-as évek első felében élő amerikai költőnő alakját, személyiségét és költészetét megismerjük. Legalább is gondolom, ez volt a terv.
Főhősünk egy tanult, felvilágosult család tagja, édesapja ügyvéd, édesanyjára ma már ráaggatnák a depressziós jelzőt. A kor elvárásainak megfelelően vallásos oktatásban részesült egy bentlakásos iskolában, amit azonban nem fejezett be. Hazaköltözése után húgával otthon töltik a napokat, Emily pedig éjszakánként verseket ír. Élete során hat vagy hét (a különböző forrásokban más-más adat szerepel erre vonatkozóan) jelent meg ezek közül álnéven, vagy név nélkül, hiszen a korban a nő feladata a háztartás vezetése és a gyereknevelés volt.
A film sötét hangulatú, a költőnőt úgy festi le, mint aki az iskolából hazajövetele után nem is hagyta el a házat, bár vendégeket fogadott, de leginkább csak a szobájában ült és vers írással foglalatoskodott. Be kell vallanom, hogy én semmit sem tudtam Emily Dickinsonról és munkásságáról, így érdekelt a film. A 125 perces játékidő viszont csak arra elég, hogy az előzetes információkkal rendelkezőknek megmutassa azokat a fő életrajzi csapásvonalakat, amiket Davies fontosnak tartott. Ha viszont nem olvastunk utána a költőnő életének a moziba beülés előtt, akkor nem sok mindent fogunk érteni. Az események lassan csordogálnak, egyszer még egy nagyobb időugrás is van (a fényképész műtermében a családtagokról készített portrék megöregítése nagyon jól lett megvalósítva), néhány mellékszereplőt is kapunk a Dickinsonok mellett, ők azonban hajlamosak arra, hogy amilyen hirtelen felbukkannak a történetben, olyan gyorsan el is tűnjenek, és ezekre egy férjhez menés kivételével nem is kapunk semmiféle magyarázatot.
Ms. Dickinson azon művészek népes táborát gyarapítja, akiket csak haláluk után fedeztek fel és váltak híresebbé. Azt mondhatjuk, hogy neveléséből fakadóan megelőzte a korát, roppant intelligens, tanult nő volt, amit a kor embere nem tudott sajnos a helyén kezelni. Intellektusából fakadóan kevés emberrel tudott csak kielégítő diskurzust folytatni, emiatt pedig egyre inkább magába fordult, és csak a költészetnek élt. Ezt a világtól való elfordulást, az Elefántcsonttoronyba való elvonulást vezeti végig nagyon szépen Davies filmje.
A színészek közül a Szex és New York kultsorozat Mirandájaként megismert Cynthia Nixont a főszereplő, valamint az ugyancsak roppant kedvelt 1995-ös BBC feldolgozásos Büszkeség és balítélet Elisabeth Bennetjeként megszeretett Jennifer Ehlet, mint a legfiatalabb Dickinson lány megformálójaként kell külön kiemelni. Cynthia eddigi pályafutása legjobb és legemlékezetesebb alakítását nyújtja, az arcán karakterének minden fájdalma látszik, szinte ő is elfogy a film végére, ahogyan Emily is elfogyhatott vese betegsége miatt. Jennifer Ehlet nagy öröm volt újra mozivásznon látni, hiszen nem sok olyan film jut az eszünkbe, amiben láthattuk, ő pedig teljes mértékig meghálálja a rendezőnek a kiválasztást.
A lélek saját társat választ nem könnyű film. Nagy vonalakban végigszáguldunk egy híres ember életén, a játékidő szűk keretének köszönhetően azonban nincs lehetőségünk elmélyülni benne. Éppen csak megkapargatja a felszínt. Viszont nagyon jó megoldás volt (és ezzel közelebb is hozta a főhőst a nézőhöz és nagyban segítve, hogy megszeressük) néhány vers beemelése, kvázi narrációként, belső monológként alkalmazva őket. 7/10
A filmet a 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.
További vetítések:
Április 09. 20:30, Uránia Nemzeti Filmszínház
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
