Ha jön az armageddon, már a gyilkossági nyomozás sem ugyanaz.
Piti biztosítási csalás, egy túl egyértelműnek látszó öngyilkosság, egy titokzatos nő és a nyomozó, aki szép sorban a mélyére hatol mindnek. Mondjuk úgy, nem ismeretlen elemek a krimiirodalomban, ámbár megfelelő stílusban, emlékezetes karakterek által prezentálva a felhasználási rátájuk közelít a fektetett nyolcashoz. Gondoljunk csak a nagy öregekre, mint Hammet, Chandler vagy Leonard, náluk sem a világraszóló összeesküvésekről szólt a történet, de ez persze nem is baj. Nem minden a sztori. Ez pedig már a Gyilkosság világvége előtt ars poeticája, de még mielőtt nekiállnánk elégedetlenkedni, a szerző, Ben H. Winters, erre a kissé kopottas díszletre rászabadít egy hatalmas aszteroidát, ami a regény kezdetétől számítva bő hat hónap múlva megérkezik, és eltörli az általunk ismert civilizációt, volt, nincs, miközben a háttérben végtelenre állítva szól Tom Waits Earth Died Screaming-je. Ben evangéliuma, avagy Az utolsó nyomozó trilógia első könyve.
Szóval ez a szomorú valóság. A Maia névre keresztelt hat és fél kilométer átmérőjű kis kavics évmilliók óta tartó útja hamarosan véget ér. Űrbéli randevújához a gyertyafény a Nap, partnere pedig a Föld lesz. A bolygó legnagyobb koponyáinak számításai szerint pedig a randi utáni kamaty esélye 100%. Mind elpusztulunk. Az emberek kilépnek a munkahelyükről, hogy a családjukkal lehessenek, vagy hogy pont tőlük a legmesszebb. A gazdaság növekvő sebességgel áll neki az összeomlásnak, a biztosítótársaságok, bankok, az infrastruktúra és a kommunikációs csatornák becsődölnek vagy felmondják a szolgálatot. Helyükbe egyházak és szekták emelkednek, maguk köré gyűjtve azokat, akik már feladták a józan ítélőképességüket, hogy ítéljen helyettük Isten.
Ha imádkozni akartok, imádkozzatok Bruce Willishez, tudjátok, az Armageddonban!"
Rengeteg dolog kap fényesebb csillogást, nem kell aggódni például a pia és a kábítószerek hosszútávú negatív hatásai miatt, de mondjuk a bűnözés tétje megnő, mert ha elkapnak és bekaszliznak, akkor véged. A börtönben már fél év is életfogyt.
A rendőrség sem olyan már, mint előtte. Nyomozói munkát csak kevesen végeznek, egyikük a frissen kinevezett detektív, Hank Palace. A mai kor szülötte, kedvenc képregénye a Watchmen, gyerekként pedig Orson Scott Card Végjátékát bújta. Egy átlagos, bajszos fickó, ráadásul ahogy a nyomozás halad előre, egyre leharcoltabban néz ki, kezdve mindjárt a jókora kötéssel a jobb szemén, de erről később. Az anyját gyerekkorában megölték, azóta a bűnüldözés a legfőbb vágya, mint Batmannak – ahogy ezt egyébként az egyik szereplő fel is veti neki. Kinevezését tulajdonképpen a közelgő katasztrófának köszönheti, azzal, hogy sokan leléptek a kötelékből, hogy otthon golyót röpítsenek a fejükbe vagy a bakancslistájuknak éljenek. És ezt teszi Hank is, csak az ő listán mindössze egy dolog szerepel: nyomozónak lenni. Ha kell, az utolsó nyomozónak. Szóval az ügy a következőképp fest:
Valami magának való biztosítós fazon fellógatja magát egy lepukkant étterem mosdójában, ami valaha egy McDonald’s volt. Manapság az emberek gyakran csinálják. Csak egy pillanatra nem figyelsz, és a kollégád, akivel az imént még kedélyesen a baseballról csevegtetek, a függönyvasról lógva fuldoklik. Feladják, elmegy a kedvük, nincs türelmük kivárni. És ez az ügy is csak olyan mint a többi, legalábbis Hank kollégái ezt állítják. Mivel azonban ez az első igazi ügye nyomozóként, és végre azt csinálja, amit mindig is szeretett volna, két kézzel ragadja meg a jegyzettömbjét, nem törődve a rá záporozó sebesülésekkel, nőkkel, pisztoly csövekkel, és utána megy minden apró kis nyomnak. És persze majd pont most ne bugyogna fel a csatornából az a temérdek mocsok, amihez egy apokalipszis kell, hogy megmutassa magát.
Ben H. Winters olyan mash-up regényekkel kezdte pályafutását, mint az Értelem és érzelem és tengeri szörnyek, vagy az Android Karenina, de elismert íróként csak a Gyilkosság világvége előtt megjelenése óta hivatkozunk rá. Tény ami tény, megkapta érte az Edgar-díjat, de azért azt is el kell mondjam, hogy ámbár a nyomozás logikusan felépített, a történet pedig érdekes, ebből a szempontból a könyv egyáltalán nem kiemelkedő, Wintersre még rengeteg házi feladat vár, hogy egyáltalán közelébe kerüljön a nagyoknak. Ami viszi az olvasót előre, az az emberközeli, valóságosnak ható megközelítés, amivel világvége előtti hangulathoz nyúl, és ez az érdekes felütés, hogy immáron minden végleges. Hogy mindennek értelme van, amit teszünk, vagy éppen semminek sincs – habitus kérdése. Lehet, hogy csak én éreztem úgy, de ebben a világban van valami Paul Auster New York trilógiájának súlyos melankóliájából, valamint a nyomozójának karakteréből, de ez most sokkal nagyobb dicséret volt, mint amit Winters könyve megérdemelne.
Persze mondhatnánk azt, hogy ez egy trilógia első kötete, és ott van még a másik kettő, de az író korántsem három részes könyvnek indult neki az elején, ez az ötlet csak később kristályosodott ki benne. Innen nézve pedig a világvége előtti gyilkosság, azaz maga az ügy, és a hozzá tartozó nyomozás kicsit vékonyka. Egészen pontosan 272 oldalnyi “vékonyságú”, amolyan másfél délutános sztori. De ennyit a negatívumokról, ugyanis ez a könyv bemutatkozásnak épp megfelelő, felütésnek elegáns, kezdetnek figyelemre méltó.
Ha netán beleolvasnál a regénybe, most megteheted:
A kötet igen közel áll a noir műfajához, hiszen karaktereiben tartalmazza a műfajhoz köthető archetípusokat, a cselekménye egyes szám első személyben van elbeszélve, a milliője pedig szokatlan, sötét és izgalmas. Érdekes belegondolni, hogy ez az aprócska égitest sok csillió éve útnak indult, átszelte az űr végtelenjét, és annak elképzelhetetlenül nagy arányait figyelembe véve, milyen hihetetlenül kicsi eséllyel találja meg pont a galaxis egyetlen olyan bolygóját, amin élet van, a Földet. De hogyha átváltunk egy másik nézőpontra, valaki ennek köszönhetően teljesíthette be élete álmát, hogy nyomozó lehessen. Valamit valamiért, nem igaz? Persze minek gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk? Minek összerakni a darabkákat, mikor körülötted minden épp széthullik?
Az Agave gondozásában megjelent Az utolsó nyomozó trilógia nyitó darabját a hibái ellenére is úgy faltam, mintha nem lenne holnap, és ha a regény aspektusából nézzük a dolgokat, akkor nincs is. Azzal, hogy az imént kezembe vettem a sorozat második kötetét, egy kicsit megint közelebb kerültem a végéhez, de innen már nincs megállás. A kritika folytatódik hamarosan.
Ben H. Winters - The Last Policeman
Agave Könyvek, 2015, 272 oldal.
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
