A Scott név hallatán a rendezők közül alighanem Ridley ugrik be a legtöbbeknek, holott hét évvel fiatalabb öccse, Anthony David „Tony” Scott szintén kivételes karriert tudhat maga mögött. A „fiatalabbik Scott” szárnyai bontogatásakor a Loving Memory lírai szépségével még akár el is hitethette magáról az angol filmszakmával, hogy a realisztikus mélydrámák új képviselőjét tisztelhetik benne, de idővel a maga lázadó rock ’n’ roll énjével tisztázta a helyzetet és ma már tudjuk, hogy személyére úgy illő tekinteni, mint a modern akciófilmek egyik úttörőjére. Az 1944. június 21-én született angol rendező ma ünnepelné 73. születésnapját, a blog pedig jelen poszttal emlékszik meg a Scott-fivérek merészebb, de kevésbé elismert tagjáról.

Tony a szülei három fiúgyermekének legfiatalabb tagja volt. Bátyjának, Ridley-nek nyomdokait követve ő maga is megfordult a Royal College of Art intézetében, s élete során végig élénk érdeklődéssel figyelte a művészvilág alakulását. A filmek felé szintén a neves bátyó vezette, látván reklám-szakmai sikereit, Tony is belevágott a mozgóképek dinamikusan fejlődő ágazatába. Noha az angol rendező-palántát hívta a BBC is, Ridley rájátszva az öccse autómániájára - avagy neki egy év munka után Ferrarit ígérve - a saját cégéhez, a Ridley Scott Associates-hez csábította. Az ígéretét betartotta, Tony megkapta az álomverdát, s mintegy 15 évnyi reklámfilmes karrier után érezte csak időszerűnek a váltást. Első próbálkozása a Loving Memory c. alig több, mint háromnegyed órás dráma volt, ami érezhetően inkább az egész estés műfajjal való ismerkedésként definiálható, mintsem tényleges első filmként.

Akként az 1983-ban bemutatott Az éhség c. erotikus-művészhorrorra érdemes tekinteni. Noha ő első sorban Anne Rice Interjú a vámpírral c. könyvének adaptációjával házalt, így sem panaszkodhatott, hogy végül ennél a vámpírfilmnél kötött ki, hiszen kezdőfilmes létére kifejezetten korrekt szereplőgárdával dolgozhatott. Bunuel egyik legkedvesebb múzsája, Catherine Deneuve játszotta a főszerepet és mellette Susan Sarandon, valamint David Bowie tűnt fel fontosabb szerepekben. A film látványvilága, kezdve a nyitány Bela Lugosi’s Deadjével jól előrevetítette Tony rendezői stílusát: egyedi szűrők, éles vágások vezérelte videoklip-szerű képeivel megalkuvást nem tűrve igyekezett kiszabadulni a konvenciók vezérelte hollywoodi filmnyelvből. A szerelmi és testi elmúlásról szóló vámpírhistória a bemutatásakor hasonló fogadtatásban részesült, mint Ridley Szárnyas fejvadásza, avagy az utókor emelte igazán a magasba, s az akkor megosztónak számító mű manapság már méltán szerepel a legfontosabb horrorfilmeket összegző listákon.

Az átütő siker 1986-ban jött, amikor a romantikus-akciófilmjével, a Top Gunnal kasszát robbantott. A tónusaiban sokkal letisztultabb és világosabb film Az éhség szinte kamaradrámai minimalizmusát félredobva repíti a nézőit a végtelen magasba. A nyitójelenet Danger Zone-jától a napszemüveges, pilóta dzsekis vagánykodáson át minden benne van a filmben, amivel csak népszerűsíteni lehetne a katonaságot. A film bemutatását követően meg is ugrott a légi pilótáknak jelentkezők száma. Filmtörténeti szempontból azonban a Maverick-Iceman rivalizálás története nevezhető inkább fontosnak, mert ez volt az a film, ami a Kockázatos üzletből már sokak számára ismert Tom Cruise-t, valamint a kvázi-újonc Val Kilmert sztárstátuszba emelte. Továbbá az is megjegyzendő, hogy noha a film a naivitásában és szentimentalizmusában le sem tagadhatná évtizedét, az akciójeleneteknél Scott egyáltalán nem követte a már akkoriban elterjedő a „nagyobb a jobb” elvet, hanem a repülős akcióknál végig emberközeli helyzeteket teremtett a nagy totálok helyett.

A Top Gunt követő nagyjából egy évtized a rendezői stílusát tekintve nyugalmasabban telt. A Beverly Hills-i zsaru második része, a „versenyautós Top Gunként” értelmezhető Mint a villám és Az utolsó cserkész közkedvelt filmjei, míg a Tiszta románc és Az utolsó esély a kritikusok szemében is elismert alkotások voltak, de ezen alkotásait nem jellemezték a kísérletezések, újítások. Nem úgy az 1998-as A közellenséget, amelyben Will Smith találja magát kafkai bonyodalomban, s próbálja tisztázni a nevét a „mindent látó állami szem” előtt. A konspirációs-thriller filmtechnikailag a rendező merészebb oldalát mutatta, a képgyorsítások, vágási trükkök karrierjének egy újabb, izgalmasabb útjára terelték, nem mellesleg Ridley érdeklődését is felkeltették, aki Tony-éhoz hasonló megoldásokkal élt a Gladiátor és a Hannibál c. filmjeiben. A vágások extremitása mellé az egyre modernebb és erőteljesebb képi szűrők használata párosult, amely már a hazánkban is forgatott Kémjátszmában is jól érzékelhető volt, de a stílus igazán a Beat the Devil c. rövidfilmjétől vált Tony védjegyévé.

Az 1995-ös, kiváló Az utolsó esély után 2004-ben dolgozott újfent Denzel Washingtonnal, s ekkor tették le az asztalra kettejük közös munkáinak egyik legkedveltebb darabját, A tűzben edzett férfit. Fényképezés-technikailag ez az alkotás követi a Beat the Devil eszmeiségét, egyben Tony karrierjének kései szakaszát meghatározó film is egyben. Számos jelenetet egyszerre hat (esetenként kilenc) kamerával vettek fel, a villódzó, élénk színek szinte vakítóak, a vágások nyerssége pedig felér egy epilepszia-teszttel. Mindezen trükkök ekkortól váltak a rendező védjegyévé, s innentől kezdve kompromisszumokat nem ismerve alkalmazta valamennyi filmjében. A stílusát  A tűzben edzett férfit követő filmjének, a Dominónak a forgatásán részletezte: számára ez a felszabadultság a rock 'n’ roll, a filmezésnek a kísérletezés is részét kell, hogy képezze. A Domino kicsit el is tér a többi filmjétől, teljes egészében ennek a kísérletezésnek a jegyében telt, ahogyan a készítői fogalmazták, egy film a fejvadászokról az acid hatásával megspékelve. A Keira Knightley és Mickey Rourke főszereplésével készült film az említett trükkök kaotikus halmaza, aminek volumenét Tony az utolsó filmjeire (Deja Vu, Hajsza a föld alatt és Száguldó bomba) szerencsére lejjebb tekerte, így azok már A tűzben edzett férfi c. alkotásánál egész estés filmben kipróbált trükkök és a konvencionális filmezés finomabb elegyét képezik.

Tony Scott nem sokkal 68. életévének betöltését követően, 2012. augusztus 19-én öngyilkos lett. Ridley nyilatkozata szerint az öccse már huzamosabb ideje rákkal küzdött, de az autopszia és Tony hátrahagyott levele sem erősítette meg a báty kijelentését. Döntésének oka tehát mindmáig tisztázatlan, s valószínűleg már az is marad. Annyi viszont bizonyos, hogy Tony, még ha sosem érte el Ridley népszerűségét, s a szakma szemében egész karrierje alatt megosztó személyiségnek számított, akkor is kivételes karriert tudhatott a háta mögött. Rendezőként és producerként is aktívan tevékenykedett (köztük jó néhányszor Ridley-vel közösen), számos kasszasikert, közönség-kedvenc filmet köszönhetünk neki, s a vele dolgozó színészek, szakemberek mind elismerően beszéltek személyéről. Az sem lehet véletlen, hogy olyan színészóriások fordultak meg a filmjeiben, mint Robert Duvall, Christopher Walken, Gene Hackman, Robert De Niro, Robert Redford, míg Denzel Washingtonnal pedig nem kevesebbszer, mint ötször dolgozhatott együtt. Filmezési stílusát pedig számos hollywoodi rendező vette át, többek között Michael Bay, Peter Berg vagy éppen Simon West alkotásaiban is fellelhető részben vagy teljes egészében a „Tony Scott-os akciózás”. A komoly díjak, a már megosztó stílusa miatt inkább elkerülték, de hazájában neki is odaítélték a BAFTA-díjat az angol filmművészet népszerűsítéséért tett tevékenységét megköszönve. Mi is köszönjük a száguldó akciókat és a pazar egysorosokat Tony, nyugodjék békében.

Források:
- Releváns filmkritikák
- Releváns Wikipédia szócikkek
- Videóelemzés
- Interjú

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren.