A Gyilkosság világvége előtt folytatásában a Maia név alatt száguldó üstökös három hónappal és egy küszöbön álló globális katasztrófával közelebb került a Földhöz. A legtöbb ember már feladta a munkáját, az infrastruktúra és a közteherviselés még egy túlságosan közeli emlék, de a legtöbben már rájöttek, hogy nincs visszaút, bizonyos dolgok örökre elvesztek. A civilizáció alkonya hamarosan végleg sötétségbe borítja az emberiséget, de Hank, a világtörténelem utolsó nyomozója továbbra is teszi, amihez ért, mert titkok egészen addig lesznek, amíg az utolsó ember is bele nem fullad majd a hamuba. Három hónap maradt hátra a becsapódásig, elérkezett a Végső ígéretek ideje.
Az előző részből ismert főhős, Hank, immár nem tartozik a rendőrség kötelékébe. Megannyi társával együtt elbocsátották, hogy a yard a megmaradt erőforrásokat a rend viszonylagos fenntartására fordíthassa. És ez bizony nem könnyű feladat. A zavargások és a mindennapos rendbontások miatt az utcák egyre kevésbé biztonságosak. A közművek még épphogy csordogálnak, de mikor kialszanak majd a fények, a víz pedig nem folyik többet a csapból, a civilizáltság és a teljes anarchia vékony kis választóvonala feloldódik, mintha sose lett volna. Ez lesz az a pillanat, amikor egy bizonyos “Őrült Max” behelyezi a slusszkulcsot az indítóba, az emberiség pedig rálép majd a harag útjára. Aztán jön az aszteroida, és mindenki meghal.
Na szóval, ez a nő elmegy az orvoshoz, mert furcsa fájdalmai vannak. Elvégzik az összes vizsgálatot, és a doki azt mondja neki: "Sajnálom, önnek rákja van." És a helyzet az, hogy semmit sem tehetnek. Semmit! Nincs sugárterápia, nincs kemo. Nincsenek gyógyszereik, és a generátorok miatt az infúziók sem működnek jól. Totál szívás az egész. A doktor azt mondja a nőnek: "Asszonyom, igazán sajnálom, de hat hónapja maradt." A nő erre ránéz a dokira és ezt válaszolja: "Hat hónap? Hát ez csodálatos! Hárommal több, mint mindenki másnak!"
Ben H. Winters megint szépen felrajzolta Az utolsó nyomozó trilógia világát, ahogy azt tette már egyszer, de megint elmismásolta kidolgozni a történet szövedékét (ahogy azt tette már egyszer). Tulajdonképpen a Végső ígéretek elvesztette krimi jellegét, itt már nincsen semmiféle ügy. Egy gyerekkori ismerőse megkéri az ex-nyomozónkat, hogy kerítse elő a férjét, mert az lelépett, Hank meg felebaráti szívességből - és mert ugyan mi mást csinálhatna itt a világ vége előtt kicsivel -, megteszi neki, amit kér. Eközben a főszereplő húga által tovább szövődik az első részben fellibbentett történeti szál, ami ügyesen csepegteti az olvasóba a kételyt a közelgő világvége elkerülhetetlenségéről. Vajon a kormányok tényleg teljesen tehetetlenek lennének?
A regény szereplői ezúttal sem túl érdekesek, kezdve rögtön a főhős figurájával, aki a második könyvvel sem kapott újabb réteget a karakteréhez. Jellemének nemhogy három dimenziója nincs, de még kettő is alig. Cserkészparancsnok természete a legtöbb esetben ugyan nem megy az olvasó agyára, de azért alkalomadtán megpróbálja az unalomba fojtani. Hank húga, Nico már egy fokkal érdekesebb karakter, ő hozza az izgalmakat és a rejtélyt a történetbe. A kettejük közti kapcsolat már sokkal kidolgozottabb és érettebb képet mutat, általa lesz Hank is egy olvasó által megtűrt alakból a regény tragikus főhőse, akiért aggódunk, de valójában Nico az, akiért szorítani lehet.
A regényből fájdalmasan hiányoznak az erőteljes csúcspontok. Valószínűsíthetően a szerző az utolsó könyvre tartogatja a puskaport, ez egyértelműen kiérződik a könyv lapjaiból, de addig el is kell jutni. Kettesben, behúzott kézifékkel, a sebességhatárok szigorú betartásával azért ez nem egy hullámvasút, mehetne ez ennél bevállalósabban is. A jelenet viszont, ahol a regény vége felé Hank a háza füstölgő romjainál nézegeti az elszenesedett családi fotóalbumot, végre egy nagyon hatásosan elhelyezett pillanat. Hank kénytelen belátni, hogy ebből a rémálomból nincs többé felriadás. A visszaszámlálás, aminek háttérben való tikk-takkolását eddig nagy erőkkel próbálta kizárni, már a dobhártyáján kopogtat, ő pedig egyedül van a hamarosan elszabaduló fosztogató hordák, a világot lassan beborító lángnyelvek és az egyenesen felé robogó üstökös ellen. A sok felgöngyölített ügy, megoldott rejtély és eltűnt személy után már nincs más, akit ebben az életben meg kell találnia, csak egyvalaki, a húga. És őszintén reméltem, hogy ez lesz majd a harmadik rész felvezetése, mert ez tulajdonképpen az egyetlen és a legjobb út a végső kötethez.
Nem teljesített maradéktalanul a trilógia középső könyve, de elvitathatalan, hogy remekül előkészíti a közelgő befejezést. Az író kegyetlen módon felcsillantotta előttünk a reményt, hogy a történet nem csak egy végzetes apokalipszissel érhet véget, de ne áltassuk magunkat. Attól függetlenül, hogy Ben H. Winters egy csúnya pszichológiai játékot játszik velünk, be fogja váltani az ígéreteit, és egy óriási tűzijáték van még előttünk. A kritika folytatódik hamarosan.
Ben H. Winters - Countdown City
Agave Könyvek, 2016, 272 oldal.
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
