Wes Craven és George A. Romero után jelen cikk születése előtt alig egy héttel még egy legendás horror rendező, Tobe Hooper is távozott közülünk. Mindhárom zseniális úriember életművéről elmondható, hogy elég hullámzó színvonalú, ugyanakkor az is, hogy a gyengébben sikerült darabok mellett mindegyikőjük letett filmtörténeti szempontból megkerülhetetlen alapműveket is az asztalra. Tobe Hooper esetében nincs nehéz dolgunk, ha ki akarjuk választani a legjobbját, azt, amivel a legnagyobb hatást gyakorolta, és amivel méltóképpen megemlékezhetünk róla. Az ő magnum opusa egyértelműen a második rendezése, a híres-hírhedt A texasi láncfűrészes mészárlás.
A minden helyébe lépő téboly és értelmetlen erőszak tökéletes mozgóképes leképzése, melyet Hooper a fent említett pályatársak korai zsengéihez hasonlóan a kevés pénzből, sok kreativitással kurva jót iskola szellemében hozott létre. A texasi rendező első egész estés munkája az Eggshells című, drámai művészfilm volt, amit igen limitáltan forgalmaztak csak, neki pedig eltökélt szándéka volt bekerülni Hollywoodba. Allegorikus hangvételű, kis réteget megcélzó művészfilmmel pedig ez nyilvánvalóan nem ment, így hát fogta magát és Kim Henkel-el közösen egy tisztán műfaji film, méghozzá egy igazán nyers horror megírásába kezdtek. Nem rejtették véka alá, hogy filmjükkel pusztán egy céljuk van, kiijeszteni a szart is a nézőkből, de valószínűleg ekkor még ők sem gondolták, hogy ez ennyire jól fog majd menni. Emellett persze akaratlanul is hordoz magán a mű némi szubtextust, még ha nem is olyan egyértelműen, mint például Az élőhalottak éjszakája. De mivel ezeket a lázadó szellemben fogant filmeket többnyire felvilágosult fiatal értelmiségiek készítették egy politikailag meglehetősen zaklatott korban, így nem csoda, ha a korszellem lenyomata még egy korai slasher gyöngyszemen is tisztán kivehető. Richard Nixon az elnök, javában tart a vietnámi háború, mely ellen hippi fiatalok tömege ágál, velük azonban sokan, például valószínűleg a mély-dél elhagyott vidékein élő hatos pakk sörökkel meg shotgunokkal felfegyverkezett redneckek sem értenek egyet. Az ötvenes évek álomcsaládjai szép lassan diszfunkcionálissá váltak, az amerikai álom a darabjaira hullott, a horrorfilm pedig kiváló alapanyagként szolgált ennek metaforikus lefestéséhez.
Persze ahhoz, hogy ez működjön is, az szükségeltetik, hogy tehetséges emberek nyúljanak az alapanyaghoz, A texasi láncfűrészes mészárlásnál pedig olyannyira adott volt, hogy az íróktól kezdve az operatőrön és a díszlettervezőn át az utolsó statisztáig mindenki maximálisan oda tette magát. A film minden apró részlete működik, külön-külön is, együtt pedig egy olyan celluloid rémálmot alkotnak, melyet nem lehet elfelejteni és a sok jól kidolgozott részlet miatt nem elég csak egyszer látni.
A film egy nagyszerűen prezentált kamu „megtörtént eset alapján” felütéssel nyit, amit sokan jól be is nyaltak, holott már a dátumozásból is nyilvánvaló, hogy nem történhetett meg. (Az események 73 nyarán történtek, valójában ekkor forgott a film.) Ezt a húzást aztán a 2003-as remake is meglépte, és személyes tapasztalatom, hogy sokan ekkor is elhitték, azt most hadd ne fejtegessem, hogy ehhez mennyire kell ostobának lenni. A John Larroquette bársonyosan mély hangján előadott hatásos felvezető szöveg után a hirtelen felkeltett nyugtalanságunkat egy percre sem hagyják apadni, a kép rögtön egy oszladozó, sírkőhöz kötözött hullára vált, miközben rádióhíradót hallhatunk, mondanom sem kell, csupa jó hírrel.
A rádió egy öttagú baráti társaság kisbuszában szól, akik az egyikőjük nagyfaterjának a régi házát jöttek meglátogatni Texas és a nagy büdös semmi közepére. Az ekkor még vidám és gyanútlan hippiket előbb egy zakkant stoppos és az ő borotvája, később egy kedves(nek tűnő) benzinkutas fazon is próbálja jobb belátásra bírni. Persze a fiatalok mindig mindent jobban tudnak, így az se nagyon érdekli őket, hogy a stoppos az állandóan nyavalygó, tolószékes Franklyn karjába bele is túrt a pengéjével. Mindezek tetejében a ház is annyira lepukkadt, hogy azt nem lehetne hova fokozni, meg a mellette lévő tó is kiszáradt, de ekkor már tök mindegy, hiszen a csapatból ketten bemennek a szomszéd házba, mintha bármi keresnivalójuk is lenne ott, nem sejtve, hogy az a filmtörténet legbetegebb családjának ad otthont. A játékidő harmadánál pedig bekövetkezik az első gyilkosság, de olyan hirtelen, váratlan módon és elemi erővel csap le, hogy csak nézel értetlenül, vagy oda sem mersz nézni, markolod a széked karfáját és fel sem merül benned, hogy egy több mint negyven éves film pereg a szemeid előtt.
Ez után pedig fikarcnyit sem mérséklődik a tempó, az őrület viszont egyre csak fokozódik és elénk tárul az igazi amerikai rémálom, melynek kiteljesedése a már-már kibírhatatlanságig elnyújtott, számtalanszor idézett vacsora jelenet, aminek már a keletkezése sem volt egyszerű. A jelenetet 27(!) órán át forgatták egyhuzamban, hogy minden beállítás, minden apró részlet és reakció tökéletes legyen benne. Az egész forgatás nehéz volt, hiszen a gatyarohasztó texasi nyárban zajlott egy hónapon keresztül, kizárólag eredeti helyszíneken, igen korlátozott felszereléssel, de az igazán kemény dió a vacsora jelenet volt, melynek őrülete nem minden esetben megjátszott, ami alatt a színészek és a stábtagok kidobták a taccsot a melegben rothadó hús és az emberi testek kipárolgásának szagától. Ha létezne szagos film, akkor A texasi láncfűrészes mészárlás az enyészet penetráns bűzét árasztaná magából. Fentiek jól érzékeltetik azt az elszántságot és odaadást amellyel ez a remekmű készült, és ami miatt megérdemli megbecsült helyét a filmtörténetben. Nem véletlen, hogy egy kópiáját a New York-i Modern Művészeti Múzeum őrzi.
10/10
Végül pedig még néhány érdekesség a filmről:
Tobe Hooper gyerekkorában sok rémtörténetet hallott egy gyilkosról, aki emberi testrészekkel dekorálta a lakását és megtartotta a halott anyja holttestét. A szóban forgó jóember Ed Gein, akinek gyalázatos története a Psycho-t ihlette, illetve közvetve Hoopert is, bár neki sokáig fogalma sem volt, hogy konkrétan kiről is van szó, csak a kiskorában hallottakat használta fel inspirációként.
Ezek a zsengekori lidérces emlékek leginkább a díszletekben köszönnek vissza, melyeket a rendező leírásai alapján Robert Burns készített leginkább állati, de részben emberi csontok, valamint egy kalitkába zárt csirke felhasználásával. Ő volt felelős Leatherface maszkjaiért is, amikből három különbözőt láthatunk a filmben. A kiszáradt bőrhöz hasonló hatást latex és üveggyapot keverékével érte el.
A film elején látható döglött tatu is az ő érdeme, és egy véletlen műve. Eredetileg nem volt betervezve, de ha már megtalálta valahol az út szélén, utána olvasott a taxidermia fortélyainak és szakszerűen kitömte.
A Leatherface-t alakító Gunnar Hansen magasított talpú cipőt hordott a forgatás alatt. Egyébként egy mackós alkatú, nagyon kedves ember volt, aki idősebb korára úgy kezdett el kinézni, mint a Mikulás. Ma már ő sincs köztünk, 2015-ben halt meg.
A filmet 16mm-es nyersanyagra vették fel, ezt utólag nagyították 35 mm-esre. Ennek pusztán anyagi okai voltak, ám a felhasznált nyersanyagból adódó sajátos képi világ nagyban hozzájárul a film hangulatához.
Csak úgy, mint a leginkább zörejekből álló idegtépően disszonáns zene, melyet Hooper otthonában vettek fel, ahol egyébként a film vágása is zajlott.
A több mint 100 éves, aszott múmiának kinéző nagyapát az akkor 18 éves John Dugan alakította. A 2013-as A texasi láncfűrészes: Az örökség című filmben visszatért a szerepbe.
A filmnek van négy folytatása egy remake-je és annak egy előzményfilmje. Így összesen már hét Texasi film létezik, persze az eredeti klasszikus nyomába egyik sem ér, sőt akad köztük nézhetetlenül rossz is. Októberben pedig érkezik egy újabb darab Leatherface (Bőrpofa) címmel.
Ez volt az eredeti film munkacíme is a forgatás alatt, előtte pedig Headcheese (Disznósajt)-ként emlegették. A végleges verzió azért jobb.
Hooper pg-13 besorolást szeretett volna kiharcolni a filmnek… Nem kapta meg.
A ház, melyben a rémségek zajlottak ma kávézóként funkcionál. Ide kattintva meg is nézheted a facebook oldalát.
Tobe Hooper (1943-2017) a film forgatásán.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
