Nem sok érv szólt amellett, hogy a Lincoln megformálásáért harmadik Oscar-díját bezsebelő Daniel Day-Lewis valaha is visszatérjen a nagyvászonra. A bemutatása idején öt éves pihenőt bejelentő színészóriás karrierjében nem ez volt az első önkéntes eltáv, a méltatlanul keveset emlegetett bokszfilmje, A bunyós után is fél évtizednyi szünetet kért. Akkor Scorsese és DiCaprio unszolására végül beadta a derekát, s a karrierjében mindig jó érzékkel szerepet választó Day-Lewis majdhogynem aranyszoborig vezette a New York bandái Bill Cuttingját. Ezúttal is kicentizve, de valóban öt évet kellett várni rá, hogy a filmmel egyébként is ritkán jelentkező színész újra elkápráztathassa közönségét. De mint általában, újfent megérte a várakozás.
A szerencsés rendező korosztályának kritikailag legelismertebb filmese, a Fantomszállal immáron nyolc Oscar-jelölésig eljutó Paul Thomas Anderson. Előző, egyben első közös munkájuk a 21. század egyik legkiválóbb alkotása, a Vérző olaj volt, amellyel talán csak a Magnólia vetekedhet a direktor filmográfiájában. A vad kapitalizmus sikerre éhes olajmágnását és egy apró közösség önjelölt vallási vezetőjét szembeállító történet tökéletesen beleilleszkedett Anderson munkásságába, aki jellemzően bátran nyúl kevesebbet emlegetett témákhoz, amelynek köszönhetően találhatunk filmjei között a pornó aranykorszakáról (Boogie Nights), a szcientológiai egyház manipulatív vezetőjéről (A mester), vagy komoly dühkezelési problémával küszködő elme szerelméről (Kótyagos szerelem) szóló történeteket. Legújabb filmje is folytatja a sormintát, s egyben tiszteletteljesen építkezik rendezőjének változatos karrierjéből.
A Fantomszál, az 1950-es évekbe elkalauzoló kosztümös dráma egy magának való divattervező érzelmi betörésének pazar krónikája. A cselekmény vázát a napjait szigorúan csak a rutinjainak és munkájának, avagy élete egyetlen igazi szenvedélyének szentelő Woodcock (Daniel Day-Lewis), a saját életét munkaőrült bátyjának szentelő nővér (Leslie Mansville), s az érzékeny múzsa (Vicky Krieps) konfrontációja adja. Hármasuk érzelmi ütköztetésével Anderson tanítani való módon mesél a nemi szerepekről, a párkapcsolatokat belülről mérgező egókról, s a múlt terheiről, melyek mindvégig ott lappangtak a csodálatos báli ruhák kiállításai mögött. A kiválóan megírt karaktereket még kiválóbb színészi teljesítmények keltik életre: Krieps törékenynek látszó, Woodcockba nyomban beleszerető múzsája a színésznő karrierjét a későbbiekben megalapozó alakítássá válhat, Mansville robotikus nővére sem véletlenül gyűjtötte be a számtalan jelölést, míg Day-Lewis a vélhetően utolsó alakításával is bizonyítja, hogy ő egyedülálló jelenség a filmtörténelemben, aki úgy éli be a vásznat, ahogyan talán senki, de mégsem nyomja el kollégáit, tökéletes harmóniában (jelen esetben inkább diszharmóniában) osztozkodik velük a jeleneteiben.
A kivételesen az operatőri szerepet is magára vállaló Anderson élvezettel fényképezhette filmjét, a divatvilág szebbik oldalát jól megkapó, színészeit érzékenyen lekövető, statikusból dinamikusba váltó beállításai, s a főleg az autós jeleneteknél kirívóan hitchcocki húzásai látványban a kortárs felhozatalból kiemelkedő filmmé varázsolják a Fantomszálat. Zeneileg is igazán elit elegancia lengi körül alkotását, lévén Greenwood zongorája nagyon lágyan illeszkedik a filmszövethez, de amikor kell, dallamai a suspense mesterének filmjeit e téren is felelevenítő szólamokba váltanak. Történeti díszítőelemként pedig felsejlik a rendező sajátságos humora, a Woodcock-család mások érzéseit semmibe vevő stílusa, mely szurkálódások finom komikumokká nemesednek, mintegy kicsit kiengedve a pattanásig feszített húrokat. Ugyanakkor megjegyzendő az andersoni filmeket nem ismerők számára, hogy a Fantomszál sem siet sehova, lassú lefolyású filmként sok apróbb momentumból építkezik, melyeket végig kellő türelemmel és odaadással megkomponált jelenetek adják.
Egyetlen hibaként az Andersontól megszokott katarzis elmaradását, illetőleg minimalizmusát tudnám felhozni. A végig csodálatosan építkező film zárása talán gyengédebb a kelleténél, nem töri szét úgy nézőjének lelkivilágát, ahogyan azt talán várhatta volna. Aztán persze az is lehet, hogy a legközelebbi megtekintésnél már így lesz számomra teljes a kép, és szimpla kekeckedésnek fogom aposztrofálni jelen kritikámat. Mivelhogy a Fantomszál, csakúgy mint az ember legelegánsabb ruhája, a jeles alkalmak legtesthezállóbb darabja, amelyben jól, többnek érzi magát a viselője. Egyben - már amennyiben tartja magát a szavához - Daniel Day-Lewis karrierjének méltó zárása, a való életben is saját törvényei szerint alkotó művész önreflexív búcsúja. 9,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
