A Marvel mozik közül talán a három évvel ezelőtti A Hangyának van a legszűkebb rajongótábora. Nem feltétlenül volt a leggyengébb játékos a szuperhős-univerzumban, emlékezetes jelenetek és karakterek nélkül a debütálása mégis inkább a kihagyott lehetőségek filmje volt. Most A Hangya és a Darázsban sincs több ambíció, ezzel pedig meg is marad töltelékfilmnek az univerzum legjelentősebb csettintése, és legerősebb szuperhősének színre lépése között.
Amit a felhőtlen szórakozás elérése érdekében feltétlen érdemes elfogadni minden leendő mozinézőnek, az az, hogy A Hangya és a Darázs alapvetően egy vígjáték, és nem egy ütős akciófilm. Olyannyira nem, hogy a filmből teljesen hiányoznak a klasszikus értelemben vett akciójelenetek. Van ugyan egy autós üldözés és pár adok-kapok elrejtve a játékidőben, de azok dinamikáját rendre megtörik a romkomok és szitkomok nem túl drágán mért poénjai, melyek tulajdonképpen A Hangya és a Darázs legfőbb alkotóelemét képezik.
Ha ez nem lenne elég, itt van még nekünk az a megdöbbentő tény, hogy a Marvel sok-sok hamvába hullt próbálkozás után végül belátta, hogy nekik nem éri meg gonosz karakterekkel bíbelődni, így ebbe a filmjükbe egyszerűen nem raktak. A kivétel persze erősíti a szabályt, A Bosszúállók harmadik részében a Russo-fivérek ebből a szempontból akkorát gurítottak, hogy talán még most is gurul, egy Thanos után rosszfiúnak lenni pedig nem lehet könnyű, de azért kompletten kihagyni egy szuperhős filmből az aktuális negatív karaktert, ilyenre még nem nagyon volt példa. Tessék, bizonyos szempontból mégis különleges a második Hangya film.
Minden más szempontból viszont ugyanaz a középszer, mint az első rész. Súlytalan, feszültségmentes július közepi popcorn zabálás, egy másfél órás, légkondiban heherészős moziélmény, ami semmi olyat nem mutat, amit az első részben már ne láttunk volna. Kifelé menet eszembe jutott, mennyivel jobb film lett volna ez, ha Peyton Reed helyett, egy olyan kreatívabb vizuális látásmóddal megáldott rendező vette volna kézbe a filmet, mint mondjuk Edgar Wright. Aztán persze be is ugrott, hogy az első rész kapcsán sokáig képben volt, mint rendező, és annak idején ment is a csere miatti sopánkodás, szóval nem is megyek ebbe most bele, de az megállapítható, hogy ha gyengusz vígjátékok, romkomok és családi TV-filmek íróinak és rendezőjének kezébe adunk egy nagyszabású franchise mozit, megfelelő látásmód és háttértapasztalat hiányában, nem feltétlenül hozza majd a filmes univerzum többi szegmensének színvonalát.
Persze, ha egyébként tényleg vicces lenne a film, és nem kéne úgy vadászni azokat a valóban jó poénokat, amiket a film kivételesen nem rág a szánkba, nem lehetne egy szavam sem. Pontosan így volt a Thor: Ragnarökkel, de jobb, ha azt a filmet nem vesszük most elő, mert a kontraszt miatt A Hangya és a Darázs tényleg a kvantuműrbe zsugorodik, onnan meg mint tudjuk, nincs visszaút.
De van itt jó hír is, Michael Douglas például nagyobb szerephez jut, mint az első részben, és szinte minden pillanatban jelen van a vásznon. Paul Rudd mellett mondjuk kellett is valaki, aki nem csak egy kócos frizurát tesz hozzá a filmhez. Hol van egy Thor vagy egy Cap Am? Ant-Manhez képest ők rocksztárok. Walton Goggins piti bűnöző kataktere csak egy rajzfilmfigura, az egyébként nagyobb potenciált magában hordozó Szellem, akit az egzotikus arcú Hannah John-Kamen alakít, viszont egy érdekes figura lehetett volna, ha egy ponton az antagonista szerepet is bevállalja, csak a készítőknek fogalmuk sem volt mit kezdjenek vele, így az ő karakteríve még a film végére se érkezett meg sehova.
Így történt, hogy A Hangya és a Darázs egy karakteres hősök és gyűlölni való gonoszok nélküli szuperhős film lett, csordultig töltve unalmas, milliószor látott mellékszerepekkel, nem túl viccesen, nem túl látványosan, nem túl izgalmasan. Persze nem lehet minden Marvel film egy Végtelen Háború. 5,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
