Ritka manapság, hogy az ember úgy ül be a moziba, hogy csak sejtése van arról, hogy mire számíthat, a vetítés alatt pedig sorozatos meglepetések érik, majd a távozáskor némileg értetlenül morfondírozik a látottakon. David Robert Mitchell, a nagyszerű Valami követ rendezője pedig pontosan ezt éri el legújabb agyszüleményével, visszahozva a rácsodálkozás felemelő élményét a filmszínházak látványos, és kétségkívül szórakoztató, de egy kaptafára felhúzott, emiatt pedig kissé kiábrándító hollywoodi megaprodukciókkal telezsúfolt világába. Az irónia pedig az egészben az, hogy ezt az egészet pont egy az álomgyárat is pellengérre állító, körmönfont szatírával teszi.
Sam (Andrew Garfield) a harmincas évei elején jár, épp egy megfeneklett párkapcsolatot próbál kiheverni, hol önsajnálatba torkolló merengéssel, hol alkalmi afférokkal. Napok választják csak el attól, hogy kilakoltassák, a lakbért ugyanis munka hiányában képtelen fizetni, de szemmel láthatóan nem is töri nagyon magát, hogy ezt megakadályozza, annak ellenére, hogy ideje nagy részét a szóban forgó ingatlanban tölti. Hol a kanapén tespedve, hol az erkélyen bagózva, miközben a Hátsó ablak főszereplőjéhez hasonlóan távcsővel kémkedik a hozzá hasonlóan különös szomszédai után. Sam élete aztán pont az egyik ilyen totális nihilnek szentelt pillanatában vesz gyökeres fordulatot, amikor a ház medencéjében megjelenik egy lány, Sarah (Riley Keough), akivel rövid időn belül bizalmas viszonyt sikerül kialakítania. Sam úgy érzi, sínen vannak a dolgok, már amennyire jelenlegi teszetosza életében ez lehetséges, ám Sarah egyik napról a másikra, szó nélkül elköltözik, egy üres lakást és egy különös nyomot hagyva maga után.
Ezután kezdetét veszi a nyomozás, először a kámforrá vált lány után, aki klasszikus noiros végzet asszonyaként funkciónál, kinek fő(anti)hősünk teljességgel megszállottjává válik. De a különös, megfejtésre váró jelekkel átszőtt kutakodás aztán sokkal mélyebbre visz, mint azt a férfi gondolta volna, szó szerint és átvitt értelemben is. Egy idő után pedig olyan Los Angelest és talán az egész világot átszövő összeesküvések nyomaira bukkan, amik teljesen összezavarják, de nem csak őt, hanem minket nézőket is, a cél pedig egy idő után már nem is az, hogy ráakadjon a lányra. Vagy mégis?
A Kalifornia rémálom a rejtélyek filmje, bár ezt a rejtélyességet az eredeti cím, a sokat sejtető Under the Silver Lake, jobban kifejezi. Egy neo-noir alapokon nyugvó, filmvászonra festett szürreális lázálom – ekképp tehát a magyar címadás is helytálló - , melyben eltűnések, kutyagyilkosságok, popdalokba rejtett titkos üzenetek és megannyi furcsaság kapott helyet, amik így vagy úgy, de összefüggnek egymással. Ez a különös csomag pedig egymást érő popkulturális utalásokba van bugyolálva, átkötözve némi cinikus fekete humorból szőtt komikus hangvétellel.
Ez az eklektikusság viszont nem mindig sül el jól. Mitchell rengeteg témát dob fel, és nagyon sok az érdekes részlet, de nem mindig egyértelmű, hogy ezeknek mi is a szerepe. Persze lehet azzal is érvelni, hogy pont az a lényeg, hogy a néző elgondolkozzon, ami jó dolog ugyan és becsülendő is manapság, ennek ellenére nem ártott volna némileg több koherencia. Ennek hiányában ugyanis nem üt akkorát a film. A legjobb példa erre az a rész, ami a popdalok eredetét és azok születését taglalja, és ami kicsit jobban kifejtve egy önálló kisfilmként, mondjuk egy Homályzóna epizódként is megállná a helyét. Azt hihetnénk, hogy a totális őrületbe torkolló végkifejlet felé tartunk, ami majd teljesen átértelmezi az addig látottakat, mikor aztán az egésznek egy huszáros vágással vége szakad, később pedig még csak vissza se utalnak erre a dologra. Magyarázható ez persze azzal is, hogy csak egy álombetétet láttunk (azokból ugyanis van jó pár és a játékidő előrehaladtával egyre nehezebb elszeparálni őket a „valódi” történésektől), de ennek ellenére a hátralévő nagyjából fél óra már nem szolgál ehhez mérhető meglepetéssel, így a katarzis elmarad. És ha már itt tartunk, az is felmerült bennem, hogy az egész keszekusza nyomozás, így a film cselekményének jelentős része csupán csak Sam fejében zajlik le. Hiszen mint tudjuk, a tétlenség a gonosz melegágya, ami a léhűtő Samet a totális tébolyba taszítja.
A kevesebb tehát kicsit talán több lett volna, értendő ez a játékidőre és a sok megmagyarázhatatlan, ámde elgondolkodtató örültségre is, amit az író-rendező David Robert Mitchell belegyömöszölt ebbe a filmbe. Ugyanakkor ha olykor kissé érthetetlen is, mégis szórakoztató darab ez, amit leginkább Andrew Garfield visz el a hátán. Nagyszerűen hozza ezt a kiégett, reményvesztett, helyét kereső lúzer figurát, ismét bebizonyítva, hogy igazi tehetség, aki sokféle arcát képes megmutatni a vásznon. Akinek pedig kicsit is tetszett, idővel úgyis újra fogja nézni ezt a különös filmet, amit csak részleteiben lehet más művekhez hasonlítani. Többszöri megtekintés után meg talán jobban összeáll majd a kép, és megvilágosodunk, ahogyan Sam is. Csak aztán nehogy elraboljon minket a Csövesek Királya.
7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
