Sötétbe burkolózó út menti fák suhannak el szemeink előtt, valamiféle disszonáns, egyszerre karneváli és mégis baljós zenére, majd hamarosan megpillanthatjuk az éjszakai út magányos és láthatóan zaklatott vándorát, egy nőt a volán mögött. Idegesen fürkészi a visszapillantó tükröt, mint kiderül, még sincs teljesen egyedül, ám utasától, akiről első blikkre lerí, hogy valami nagyon nincs rendben vele, igyekszik minél hamarabb megszabadulni. Ezt az első adandó alkalommal meg is teszi, leparkol a semmi közepén, a hosszú ballonkabátba burkolt, kalapot és napszemüveget viselő női testet pedig a folyóba dobja. Komor és lényegre törő expozíciója ez Georges Franju filmjének, mely kiválóan előrevetíti, hogy mire is számíthatunk a hátralévő másfél órában.
Franju a francia filmművészet egyik meghatározó és fontos alakja, nem kizárólag rendezői munkássága okán, hanem mert társalapítója a Cinémathèque Francaise-nek, Franciaország leghíresebb és legfontosabb filmarchívumának. Ám hiába a szakmában és a kultúra szolgálatában betöltött fontos szerep, a korabeli közönség és a kritika finoman fogalmazva nem rajongott a rendező éjsötét celluloid rémálmáért. Csak egy nyers, bármiféle művészi értéktől mentes rémfilmet láttak benne, melyet egy évben mutattak be olyan hasonlóan ijesztő és realista ábrázolásmódú művekkel, mint Michael Powell Peeping Tomja (Anglia) vagy Hitchcock Psycho-ja (Amerika). Érdekes, hogy a három film közül csak az utóbbi aratott kritikai és közönségsikert, úgy látszik, hogy a tengerentúli publikum akkoriban fogékonyabb volt az ilyesmire.
A film antagonistája Génessier doktor (Pierre Brasseur), kinek kutatási területe a bőrátültetés, melyről egy jelenetben szépszámú közönség előtt előadást is tart, azt azonban senki sem sejti, hogy a doki munkamódszerei meglehetősen radikálisak. Az, hogy befogott kóbor kutyákon kísérletezik már önmagában elég horrorisztikus, de semmi ahhoz képest, amit az éj leple alatt, a nyitójelenetben megismert cinkosával folytat. A doktor sötét titkot rejteget lánya személyében, aki egy általa okozott autóbalesetben súlyos arcsérüléseket szenvedett, a külvilággal pedig elhitette, hogy halott, de sírjában valójában az egyik elrabolt lány teste fekszik, arc nélkül.
Génessier eltökélt szándéka, hogy lánya, aki lényegében a hivalkodó villa rabja, és a sikeres műtétig arra van kényszerítve, hogy maszkot hordjon, új arcot kapjon, bármi áron. Mivel Christiane (Edith Scob) hivatalosan halott, így az új archoz a terv szerint új személyazonosság és hamis iratok is dukálnak majd. Ebből nyilvánvaló, hogy a nem teljesen komplett doktor motivációja elsősorban nem is a lánya iránt érzett szeretet vagy sajnálat. Egyszerűen nem képes elfogadni olyannak, amilyenné a baleset következtében tette, ami motiválja, az a hiúság, illetve maga a sikeres műtét, melynek eredményeképpen a lánya lényegében el is tűnik, hiszen az új arc mellé új személyazonosságot is kap. Ez az az aspektusa a műnek, amit a korabeli kritika és a közönség nem tudott, vagy csak nem akart meglátni. Franju ugyanis ekképpen kritizálta a felső osztály hiú, képmutató és álságos kirakat életmódját, egy Frankenstein parafrázis sötét és borzongató, emberi bőrből összefércelt szövetébe csomagolva. Génessier olyan akárcsak Frankenstein, csak még őrültebb nála, hiszen az ő teremtménye a saját lánya, aki arctalan, mégis éteri szépségű szellemként bolyong az épületben, mely fogva tartja. Rabságát gyönyörűen fejezi ki az a beállítás melyen a lépcsőn állva rávetülnek a korlát árnyékai, olyan hatást keltve, mintha ő is rácsok mögé lenne zárva, akárcsak apja kísérleti állatai. Ez a nagyszerű fény-árnyék játék jól mutatja, hogy a rendezőre nagy hatással volt a német expresszionizmus, melyet nagyszerűen ötvözött a hiperrealizmussal, amit már egy korai munkájában, Az állatok vére című rövid, vágóhídról készült dokumentumfilmjében a csúcsra járatott. Az arcátültető műtét és a szövetkidobódás kendőzetlenül bemutatott képei bizonyára sokkolták az akkori közönséget. Végül aztán miképp Frankenstein teremtménye, úgy Christine is „teremtője” fölé emelkedik.
A szemek arc nélkül idővel megkapta a jogos elismerést és méltó helyét a filmtörténetben, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy bár nem olyan ismert, mint mondjuk a Psycho, de gyakran feltűnik különböző filmes listákon, illetve helye van olyan enciklopédiákban, mint az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, vagy a Taschen -féle Horror Cinema. Megihlette az azonos című Billy Idol slágert, illetve az Ál/Arc című John Woo film arctranszplantációs jelenete nagyban emlékeztet az ebben a filmben láthatóra, valószínűleg nem véletlenül. A műfaj egyik majdnem elfeledett klasszikusa ez, amit nem csak horror rajongóknak, hanem mindenkinek bátran ajánlok, aki érdeklődést mutat a filmművészet különleges darabjai iránt.
8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
