A kevert műfajú filmek leggyakoribb buktatója éppen különlegességükben rejlik, abban, miként próbálják készítőik megteremteni az egyensúlyt az esetenként egymással szemben álló műfaji megoldások között, valamint, hogy a jobb esetben megteremtett egyensúly végső soron létjogosultságot ad-e a koncepciónak. Nehéz igazán jó, általános választ adni arra - már ha lehet egyáltalán -, mely műfajok hibridjei működnek, bár a népszerűségük alapján a rendre csak kettőt megragadó alkotások (pl. romantikus-vígjátékok) valahogyan könnyebben megtalálják nézőiket. De néha felbukkannak olyan filmek is, ahol egyszerűen már annyi mindenbe belefognak a készítők, hogy szinte garantált a bukás, ám a film mégis működik. Utóbbiak közé sorolandó a Spring – Újjászületés.

Különlegesnek egyáltalán nem nevezhető kisvárosi drámaként indul a történet, Evan (Lou Taylor Pucci) elveszti édesanyját, a bánatában meggondolatlanul nekiesik egy kötözködő alaknak, minek következtében állásának is búcsút mondhat. A puszta véletlen hozza úgy, hogy ebben a kilátástalan helyzetben határozza el, hogy elutazik Olaszországba új impulzusok reményében. A lelki békét utazással elérni kívánó szál még mindig nem rejt magában semmilyen furcsaságot, mint ahogyan az sem, hogy Evanre rátalál a szerelem Louise (Nadia Hilker) személyében. A film különlegességét kettejük kapcsolatának ábrázolása, annak abszurd pikantériája adja. Az első körben ugyanis megszokott húzások fokozatosan lépnek át a horror talajára, hogy aztán a jól ismert romantikus paneleket lovecrafti csavarral bontsa le.

Mindezt kiválóan hangsúlyozza ki a látványvilág is. A meghitt olasz tájak, s azokhoz illeszkedő linklateri párbeszédek ugyan elhitetik a nézővel, hogy pusztán egy újabb indie romantikához van szerencséje, azonban az azokat felváltó, zavarba ejtően jó horrorelemek kiváló érzékkel jelzik, hogy mennyire távol van az igazságtól, aki azt hiszi. Az Újjászületés tehát a szerelmet keveri a horrorral, a legcsodálatosabb érzést a legkevésbé csodálatossal, s ezen paradoxon az első feltűnésétől kezdve végig fenntartja a nézője érdeklődését arra vonatkozóan, milyen végkifejletet tartogat magában. Sajnos éppen a zárás az, ami közel sem olyan katartikus, formabontó, mint az odáig elvezető út. Amíg ugyanis Zulawski például nem átallt olyan szörnyűségeket ábrázolni a Birtoklásban, amiért manapság már közutálat tárgyává degradálnák az önjelölt igazságosztók, addig Benson és Moorhead közel sem merészkedett ennyire messzire az Újjászületéssel.

Ez természetesen csak egy kissé hagy keserű szájízt maga után, hiszen az odáig vezető út már önmagában van annyira különleges, hogy megérje a próbát. A művészfilmeken belül letisztultabbnak számító filmnyelve ráadásul javára is válhat az Újjászületésnek, lévén így esetleg a kommerszebb filmekhez szokott szem is beleszerethet. Márpedig meg is érdemelné a nagyobb figyelmet, noha elemeire bontva ugyan nem újító, de gondolatébresztően érdekes koncepcióját ügyes kezek által végigvezetett alkotás, amiben a szürreális szentségtelen egységet alkot a romantikával. Mint horror akár mélyebben is elmerülhetett volna a műfajban, de azért mind minőségét, mind pedig a kortárs felhozatalt jól jellemzi, hogy Guillermo del Toro így is az elmúlt évek legjobb horrorjai közé sorolta. 8/10