Ez a 2010-es finn karácsonyi film egy különleges ritkaság a filmtörténet ünnepi témájú darabjai között. Már pusztán keletkezési helye és a benne beszélt nyelv miatt is ínyencségként tekinthetne rá bármely cinefil, arra viszont garantáltan mindenki felkapja a fejét, hogy a tárgyalt alkotásban tulajdonképpen a fantasy, az akció és a horror műfajok keverednek, úgy, hogy a központi karaktere nem más, mint a Télapó, azaz Joulupukki. Ám ő korántsem az a kedves öreg, akit izgatottan várnak a gyerekek némi jutalom reményében egész éves jóságukért, épp ellenkezőleg, Joulupukki azért jött, hogy megbüntesse a rosszakat.

Ahhoz, hogy megértsük, miről is szól az író-rendező Jalmari Helander filmje, illetve hogy egyértelművé váljon, hogy itt korántsem egy esztelen, az ünnep szellemét meggyalázó műről van szó, álljon itt egy rövid összefoglaló a kapcsolódó ünnepi folklórról.
Az talán köztudott, hogy Finnországban a Mikulást Joulupukkinak hívják. Mint ahogy amerikai kollégája, így ő is szenteste szállítja ki az ajándékokat, rénszarvasok vontatta szánján, mely azonban nem a levegőben, hanem teljesen hétköznapi módon a hóban suhan. Az már valószínűleg kevésbé ismeretes, hogy Joulupukki nem rendelkezik olyan nagy múlttal, mint azt gondolhatnánk, valójában 20. századi jelenség, egy rádióműsorban hangzott el először, hogy Lappföldön, Korvatunturin hegyeiben él (a sarkkörtől kb 300 km-re északra). Persze a finn karácsonyi folklór nem itt kezdődött, Joulupukkinak volt egy elődje, aki nem más, mint Nuuttipukki. Ez a kecskeszarvas maszkot viselő, leginkább a mi busóinkra hasonlító alak még a pogány időkből ered, nevéhez termékenységi szertartások fűződtek. Karácsony idején házról házra járt, ijesztgette a gyerekeket, de néha ajándékot is vitt, szolgálataiért cserébe pedig sört kért. Az amerikai hagyomány szerint kitett tejtől és süteménytől pedig nagy eséllyel éktelen haragra gerjedt volna. Fentiek alapján a Nuuttipukki nagyjából egy személyben testesítette meg a Mikulást és a Krampuszt, és ha már itt tartunk; Mi, vagy ki is az a Krampusz?

Ez a sötét, szarvas figura, akivel mi leginkább a Mikulás szárnysegédjeként találkozhattunk, osztrák eredetű, és bár sokunk emlékeiben élhet egy elég lelombozó kép róla, az iskolai ünnepségek béna, fekete harisnyába öltözött, ferde papírszarvakat viselő és jobbára ártalmatlan Krampuszairól, az eredeti patás egy sokkal ridegebb, félelmetesebb figura. Feladata, hogy a virgáccsal elnáspángolja a rossz gyerekeket, így ez az Alpok hegyeiben élő rém tulajdonképpen a Mikulás ellenpontja. Ugyanakkor sok hasonlóságot mutat a finn ünnepi folklór figuráival, csak míg ott a jutalmazás és a büntetés feladata egy kézben összpontosult, addig a Krampusz egy igazi, félelmetes rémalak. Megjelenése kecskeszerű, mely a keresztény hitvilág ördögábrázolásának lenyomata. Gyakran láncokkal ábrázolják, egy legenda szerint ugyanis Szent Miklós megláncolta az ördögöt és ebből lett a Krampusz, aki később láncait a rossz gyerekek megregulázására használta. Egyes kutatások szerint pedig már a pogány idők boszorkányszertartásai során megjelent egy a ma ismert Krampuszhoz hasonlító alak és a virgács is ezen rituálék eszközéül szolgált. Ennyit mindenképpen szükségesnek tartottam leírni ahhoz, hogy kontextusba helyezve tudjuk vizsgálni Helander elsőre tán szokatlannak tűnő filmjét, amely a fentiek ismeretében talán mindenki számára könnyeben emészthetővé válik.A történet hol máshol, mint a Korvatunturin hegyen indul, ahol egy megszállott üzletember vezénylésével bányamunkák zajlanak, a drasztikus környezetpusztítás célja azonban nem holmi ásványkincsek felszínre hozatala. Egy legenda úgy tartja, hogy a hegy gyomrában nem más, mint az igazi Joulupukki szunnyad, arra várva, hogy végre ismét méltóképpen honorálja az emberek egész éves viselkedését. A nyitójelenet kiválóan demonstrálja azt a különös, kissé ambivalens hangulatot mely az elkövetkezendő másfél órára rátelepszik. A zene, a színészi játék és az igazán megkapó fényképezés is egy komoly film benyomását kelti már az első perctől, a meseszerű téma ellenére is. Aztán mikor a munkások kis piros lapokon megkapják az aktuális munkájukhoz nélkülözhetetlen instrukciókat, amik olyanok, mint például, hogy „Mindig mosd ki a füledet!”, akkor rájövünk, hogy itt nagy eséllyel valami eszement műfajegyveleg van kibontakozóban.

A cselekmény középpontjába ezután egy a napi betevőt a hóban és fagyban, kemény kétkezi munkával megkereső férfi és a fia kerülnek. A két színész (Jorma és Onni Tommila) a valóságban is apa és fia, ennek és persze tehetségüknek köszönhetően kettejük játéka, valamint a köztük lévő kapcsolat ábrázolása olyannyira hiteles és megkapó, hogy az egy vérkomoly és totálisan földhözragadt drámában is megállná a helyét. Tulajdonképpen semmi sincs elmondva róluk, vagy a múltjukról, mégis már pár perc elteltével úgy érezzük, mintha ismernénk őket. A fiú a kandalló ropogó tüze mellett jóízűen majszolja a mézeskalácsot, amit az apja sütött. Finom, pont olyan, mint anyáé – jegyzi meg. A férfi mosolyogva biccent, ám szemében tükröződik a bánat. Azt, hogy a feleségével mi lett, nem tudjuk meg, elég annyit tudnunk, hogy nincs többé, ez pedig a mélabú súlyos fátylával borítja be az ünnepet. Ezt nevezem én igazi karácsonyi filmnek!A finoman szőtt családi drámából aztán lassan megérkezünk a rejtélyek és rémület világába. A Rauno (Jorma Tommila) által kihelyezett vadcsapdában egy csapzott, meztelen, szakállas öregembert találnak. Rauno egy barátjával próbálja szóra bírni a rejtélyes alakot, akiről először azt hiszik, hogy az egyik amerikai munkás a hegyről. Rövid idő elteltével azonban rádöbbenek, hogy talán magával Joulupukkival állnak szemben...

Helander ettől a ponttól folyamatosan fokozza a tempót, valamint kiváló ritmus és arányérzékről tesz tanúbizonyságot. A film lassú folyású dráma-horror egyvelegből akció kalandfilmbe csap át, méghozzá úgy, hogy ez a műfajkeveredés a legkevésbé sem zavaró. Hasonlóan különleges és jóleső koktélokat Edgar Wright szokott keverni. Helander ezután csak egy filmet rendezett, (Big Game: A nagyvad, 2014), de remélhetőleg hallunk még róla a jövőben. És ha már a rendező egyéb műveinél tartunk, itt érdemes megjegyezni, hogy a Rare Exports-t két rövidfilm is megelőzte. A 2003-as Rare Exports Inc., valamint a két évvel későbbi The Official Rare Exports Inc. Safety Instructions 2005.Bár a humor végig jelen van, ez a réteg igazán a lezárásra nyer teret, amolyan feszültségoldás gyanánt, amikor is fény derül rá, hogy végül is miért az a film címe, ami. A Rare Exports kétségtelenül nem egy szokványos ünnepi mozi, de bárki számára érdemes tenni vele egy próbát. A horror címke se tántorítson el senkit, az erőszak ábrázolás visszafogott, a rendező inkább hangulati elemekkel, az atmoszféra következetes megteremtésével éri el a hatást. És mint azt már említettem nem is igazán horrorfilm ez, hanem egy kevert műfajú különlegesség. Bizarr és szórakoztató karácsonyi mese felnőtteknek.

8/10

A film MAFAB adatlapja