M. Night Shyamalan karrierjét már nagyjából mindenki temette, amikor a kissé bugyuta, de hatásos és szórakoztató A látogatással felvillant a remény szikrája, aztán egy évvel később a Széttörve című thrillerrel újra a csúcson érezhette magát. A film anyagilag és kritikailag egyaránt sikeres volt és a közönség is szerette, a rendezőnek pedig ismét sikerült az, amivel az ezredforduló környékén belopta magát a filmrajongók szívébe. Amellett, hogy egy kifejezetten élvezetes mozival állt elő, a csattanóval ismét sikerült óriási meglepetést okoznia, akárcsak fénykorában.
Amikor kiderült, hogy amit a vásznon láttunk, az tulajdonképpen A sebezhetetlen folytatása volt, amellett, hogy elégedetten mosolyodhattunk el Shyamalan újra viruló rafináltsága láttán, abban is biztosak lehettünk, hogy hamarosan érkezni fog egy újabb darab, melyben a két film karakterei és szálai összefutnak majd. Az indiai származású direktor persze azonnal be is jelentette, hogy ez így lesz, sőt azt is elárulta, hogy A sebezhetetlent annak idején eleve egy trilógia nyitányának szánta. Felfokozott várakozás előzte meg tehát az Üveget, ám sajnos úgy tűnik, mintha alkotója összerogyott volna ennek súlya alatt.
A felütés pedig igazán hatásos, már a főcím megteremti az alaphangulatot, melyben nagy szerepe van West Dylan Thordson zenéjének, amit mindenképp kiragadnék, mint a mozi egyik nagy pozitívuma. Ezt követően újra találkozunk David Dunnal (Bruce Willis), illetve a fiával, Joseph-el (Spencer Treat Clark) kiknek útja rövid idő elteltével keresztezi a disszociatív személyiségzavarban szenvedő Kevinét (James McAvoy). Valójában már az gyanakvásra ad okot a film minőségével kapcsolatban, hogy az előző két mozi főszereplői egyrészt igen korán, de ami meglepőbb, hogy a vártnál kevésbé hatásos módon akadnak össze. Shyamalannál persze nem olyan meglepő, ha a dolgok nem egészen az elképzeléseink szerint zajlanak, és ezzel önmagában még nem is lenne probléma, hiszen ezután jön a lényeg, az előzetesekből is ismert elmegyógyintézetes rész, ami kiteszi a játékidő nagy részét, valamint behozza a képbe a címszereplő karaktert, Mr. Üveget (Samuel L. Jackson) is.
A probléma az, hogy innen kéne igazán érdekessé válnia a cselekménynek, viszont azt kell tapasztalnunk, hogy az szépen lassan kezd leülni és az idő múlásával úgy tűnik, mintha sehova sem tartana igazán. Ami pedig igazán bosszantó, hogy a karakterekről sem tudunk meg semmi olyat, ami az újdonság varázsával hatna, vagy netán új rétegekkel ruházná fel azokat. Ez igaz Mr. Üvegre is, aki annak ellenére, hogy ezúttal címszereplőként teszi tiszteletét a vásznon, a játékidő jelentős hányadában katatón állapotban, a nyálát csorgatva mered maga elé. Persze ekkor még mindig ott motoszkál bennünk az a némileg biztonságot jelentő gondolat, hogy majd úgyis jön valami észveszejtő fordulat, minek során ez változni fog, de sajnos Jackson karaktere az aktiválását követően se lesz sokkal érdekesebb. A kétezres évek elején még nagyon frissnek hatott ez a képregényeket tudományos alapossággal vizsgáló, és a színes panelekbe ágyazott történetek és karakterek, valamint a valóság közti összefüggéseket megszállott módon kutató figura, mostanra viszont mintha önmaga paródiájává silányult volna. Ebben azért nagy szerepe lehet annak, hogy azóta, a Marvel és DC produkcióknak köszönhetően a fél világ képregény és szuperhős szakértővé lépett elő, ironikus módon úgy, hogy sokan azóta se vettek a kezükbe egyetlen, a megaprodukciók alapjául szolgáló füzetet sem. És úgy tűnik, mintha Shyamalan nem igazán tudott volna mit kezdeni ezzel a helyzettel.
Mr. Üveg ugyanakkor még mindig klasszisokkal érdekesebb, mint David Dunn, aki tizenkilenc évvel ezelőtt uralta a vásznat, és Bruce Willis egyik legnagyobb alakításával hidegrázós pillanatok sorát okozta számunkra. Az egyik ok, amiért nagyon vártam ezt a filmet, az Willis volt, akinek végre ismét lehetősége nyílhatott volna egy minőségi alakításra, de sajnos megint csalódnom kellett. Vannak pontjai az Üvegnek, ahol nagyot villanthatott volna, de a játéka unott, színtelen, mintha egykori lehengerlő karizmájából semmi sem maradt volna, és ez nagyon szomorú. Ahogy csukjában, önbíráskodó igazságosztóként járja az utcákat, elsőre nem is A sebezhetetlen ugrott be, hanem a tavalyi, nem túl magas színvonalú Bosszúvágy remake.
Akiről nem lehet rosszat mondani, az McAvoy. A legtöbb figyelmet az ő hasadt karaktere kapja, nyilván nem véletlenül. Másodszorra ugyan már kevésbé hatásos a mutatványa, viszont még mindig nagyon szórakoztató. Az összes többi karakter viszont elveszik ebben a kissé kusza és átgondolatlannak tűnő alkotásban, amire a legjobb példa Casey Cooke (Anya Taylor-Joy), akiről az előzmény alapján azt gondolhattuk, hogy sokkal nagyobb hatása lesz majd a történésekre.
Az Üvegből fájóan hiányoznak azok a hátborzongató pillanatok, amik miatt Shyamalan jól sikerült filmjeiért rajongani lehet, illetve a védjegyévé vált film végi csavar se sikerült túl erősre, pedig itt rögtön több is van belőle, de igazán nagy meglepetést egyik sem tud okozni.
A lezárás azért még ezzel együtt is hatásos, a kulissza java részét szolgáltató intézetnek köszönhetően pedig elég erős atmoszférával bír a film, de ez kevés ahhoz, hogy összességében ne csalódásként könyveljük el.
6/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
