Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pörkölte meg a szemöldököm a fellobbanó lángszórók gomolygó pokla, ahogyan a radar alatt érkező „Overlord” trailere előtt ülve keresgéltem az állam. Már a plakát puszta látványától megindult a nyálelválasztásom. A világháborúk vértől bugyogó környezetébe fecskendezett okkultizmus témája olyan elemi gyenge pontom, aminek nem tudok parancsolni, igazából nem is akarok.
A náci laboratórium, a dohos, földalatti betonfolyosókon testet öltő félelem, emberséget fertőző és emésztő életösztönök, felettes erőkkel való játszadozás és a gerincen felkúszó, vészterhes atmoszféra csupa olyan, első blikkre „B” filmes összetevő, ami értő kezekben kifejezetten pattogósan is működhet. Amikor a világégés elképzelhetetlen borzalmainak sűrű sötétjét négyzetre emeli a természetfeletti, és az élettel összeegyeztethetetlen sérülést szenvedett áldozatok tizedelik az élők sorait, az számomra mindig bűnös élvezetet nyújtó jelenség. Amellett, hogy kedvelem az efféle olcsó, de nem feltétlenül igénytelen ingerküszöb sokkolást, valahogy minden alkalommal fülemre lehelik emlékeztetőül, hogy a merész fantázia szülte történetek hiába vonultatják fel időről időre az erőszak válogatott fegyvernemeit, sosem lesz annyira megrázó, mint az emberiség valaha volt legnagyobb kudarcának valós szörnyűségei. Sajátos eszközeivel mégis próbál valamiféle értelmet adni az értelmetlennek, könnyebb, elemelt ajtót nyitni a feldolgozhatatlan feldolgozására. Az első pozitív benyomásaim ellenére azonban be kell látnom, ez a fajta elegy sokkal többször vezetett már a kiábrándító csalódások aknamezejére, mint nem, viszont az ártatlanság vélelme minden filmet megillet, míg bizonyítást nem nyer annak ellenkezője. Lássuk tehát, hogy J. J. Abrams húzóneve kimerül-e egy üresen kongó ígéretben, vagy produceri hozzájárulása többet jelent egy jól csendülő nézőmágnesnél?
A normandiai partraszállás Overlord kódnevű hadműveletének előestéjén egy speciális ejtőernyős alakulatot vezényelnek egy német megszállás alatt lévő francia faluba, ahol egy rádiójel blokkoló állomást kell lapra szerelniük még a haditengerészet megérkezte előtt, hogy hathatós légi támogatáshoz juthassanak a derékig vérben gázoló földi egységek. Kulcsfontosságú a küldetés sikere. Ember tervez, Isten végez, nem is papírforma szerint sikerül elérni a kijelölt célzónát. Minél közelebb kerülünk a náci objektumhoz a szabadság házhozszállítása alatt, egyre nyomasztóbb érzések gyilkos ködje ereszkedik a tájra, ahol a fenyegetően fölénk hajoló fák mindegyike figyelmeztető tábla: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. A falut megközelítve olyan embertelen eseményekre derül fény egy paradigmabontó kirakósban, amely alapjaiban rendezheti át az erőviszonyokat és a küldetés kimenetelét. Hátborzongató kísérletek mellékzöngéi szivárognak az erődítmény falai közül, melyről senki nem mer beszélni, vagy józan ésszel fel sem fogja, hogy mi folyik valójában a helyi templom talapzata alatt, ahol az aktuális célpontot jelentő rádiótorony és vezérlőterme is helyet foglal. Elkerülhetetlen tehát a harcba bocsátkozás az ismeretlen erőkkel, miközben cirka 156 ezer szövetséges bajtárs élete és ki tudja hány nép, ország, kontinens sorsa sarkall tettekre, mert az óra csak ketyeg szakadatlanul.
Az ellenséges vonalak mögött rekedt maroknyi, hős amerikai túlélő és a tökéletes katona, úgynevezett übersoldat kifejlesztése körüli náci mizériák története önmagában ma már nem hangzik kasszarobbantó megfejtésnek. Olvashattuk, láthattuk, játszhattuk minden aspektusát, finoman szólva sem egy kiaknázatlan piaci rés. Ide bemerészkedni tényleg csak úgy érdemes, ha a rendező fölé tud ajánlani az eddigi daraboknak, ami feltételez egy dobtárnyi magabiztosságot, vagy friss ötletet, ugyanakkor filmes tekintetben régóta nem mozdult el bokaszintről az a bizonyos léc. Az a helyzet, hogy az „Overlord” elsőre nem ígér sokat, de azt becsülettel lehozza, sőt néhol derekasan túl is teljesíti, ami szépen kompenzálja a foltozgatott, düledező perceket. A célba vett középszintet még mélyrepülésekor sem alulról karmolja, inkább csak tisztességgel kimeríti azt jellemző ostobaságaival együtt. Így született meg a nagyjátékfilmek világában névtelen Julius Avery rendezésében az „AB” vércsoportú filmek egy újabb családtagja, mely „A”-nak kicsit „B”, és fordítva. Ahogy haladunk a történettel, egyértelműen kirajzolódik egy szabályos, 35-40 fokos minőségi dőlésszög a játékidő első harmadától, ami tiszta indikátora a fogyatkozó ötleteknek. Mivel azonban a „meglepően jó” tartományból siklik békésen lefelé és a korábban előirányzott, vállalható iparosmunka talaján landol, az összkép végül nem fordul át full kreténbe.
Ott van például rögtön a bitang erős nyitás, ahol gyors felskicceléssel leültetnek minket egy csapatszállítóban zajló „kinekanagyobb” adok-kapok közepébe. A kötelező szájtépések viharában Boyce közlegény (Jovan Adepo) tolmácsolja és ragasztja ránk a halál szelétől megcsapkodott lelki állapotának stádiumait, aminek remekül aládolgoznak a film egyébként kimondottan stílusos és külön is simán élvezhető, idegcincáló dallamai és effektjei. Egy röviden kitartott in medias res segítségével hamar egy pléh szitában találjuk magunkat a zárt géptest helyett és basszus… a kiugrás jelenete a kissé recsegő-ropogó, fátyolos CGI látványt leszámítva feladja a leckét és sarokba állít sok más, nála nagyobb háborús alkotást. A kezdeti lendület szerencsére sokáig nem hagy alább, hatásosan adagolt dózisokban emelkedik a baljós természetfeletti jelenlét, nem hagyatkozik filléres jumpscare-ekre, hanem falig nyújtja a borzongatást. Átkozott jó, éjsötét hangulatot épít fel, miközben egy korrekt háborús művet követhetünk figyelemmel.
A probléma akkor kezd előtérbe furakodni, amikor már kicsit kézzelfoghatóbban kellene foglalkoznia az orvosilag igen aggályosnak tekinthető kísérletekkel és alanyaival. Sajnos valahol itt veszik ki maradéktalanul az eddig magával ragadó, marcangoló sejtelmesség. Ha ez nem lenne elég, a vérszegénységgel fordított arányban kezdenek elszaporodni a látottak okozta kérdőjelek is a fej fölött. Néhol túlságosan el van engedve az ember keze és nem hagy betekintést olyan részletekbe, ami igenis adná magát egy erős, kerek háttér kidolgozásához, miközben egyre több ordító logikátlanság szakad a nyakunkba. A kettő összege pedig már elfogadóbb hozzáállással is akut szemrángást okozhat egyeseknél. Mintha maga a rendező is betojt volna egy ponton és kifelé menekülne a játékidő utolsó percei felé, elénk ráncigált félmegoldásaival fedezve magát. Kibiztosította az összeállított csomagot, de nem eszement akciók és feszült rémület robban ki belőle, hanem pár fékezőernyő. Innentől válik csak igazán egy bájos tucat kacattá a fejvesztett kergetőzésekkel, kezdőfilmes gyermekbetegségekkel és ötlettelen sivárságba fulladó végső összecsapással. Bátortalanul használja a kezében lévő lehetőségeket és igazi magyarázatokat sem kínál fel, megmaradunk az alibinek is kevés „gonoszak, mert nácik, és nácik, mert gonoszak, a gonosz nácik pedig ilyeneket szoktak csinálni” szinten. Nagy kár érte.
A színészi teljesítmények egyébként szépen összecsengenek az alapanyaggal, semmi egetverő, de nem is vet ki magából különösebben a film egyik szereplőjénél sem, bár itt-ott próbálgatja az ember tűrőképességének határait. Lényegében sablonhősök lyuggatnak sablonnácikat. A bokorugró közlegény karakterében Jovan Adepo mégis egészen jó érzelmi avatarunk lehet, társaihoz képest viszonylag szélesebb skálán képes önkifejezni. Hasonló dicséretben nem tudom részesíteni a szerencsétlen, egy dimenzióra korlátozott Wyatt Russell-t, de végre láthattam pozitív szerepben is, mint aktuális tesztoszteronfelelős ütőembert. A főként „Trónok Harca”-ból ismert Pilou Asbaek pedig szerényebb képességeihez mérten mindent megtesz, hogy a lehető legnagyobb undorral nézhessünk rá. Bírt már ő is meghatározóbb jelenléttel képernyőn.
Mindent összevetve én komolyan sajnálom, hogy a hazai forgalmazók egyelőre lespórolták nekünk a moziműsorról ezt a furcsa hibridet. Még fájóbb a tény tudva, hogy külföldön IMAX vetítéseken is bevetették. Az agylágyító hibáival tarkított végeredmény így is bőven kiemelkedik az átlag horrormasszából, amit leginkább az elején elkövetett markáns hangulata, maximálisan eltalált zenei aláfestése és a meglehetősen szűk anyagi kerethez képest kimaxolt látvány ment meg, megspékelve néhány erőteljesebb, emlékezetes jelenettel. Ha évekkel később mégis feltűnik a láthatáron, engem megvett egy vetítésre. Kellemes 6/10.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
