Mivel nem könnyű megtalálni a tökéletes társat, ezért a párkeresés, a radarunkra kerülő megszerzése korosztályoktól függetlenül is szóba kerül. A párunk megtalálása örök érvényű probléma, mely mindig is nehézségek elég állította az embereket. Nincs ez másként a következő 8 alkotás szereplőinek esetében sem.

A lista most is szubjektív.

Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise, 1995)/ Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset, 2004)/ Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight, 2013)

A lista elején szereplők esetében kicsit csaltam, hiszen egy trilógiáról beszélhetünk, de ezek annyira egy egészet alkotnak, hogy semelyik sem maradhatott ki. Richard Linklater rendezéseinek főszereplői az amerikai Jesse (Ethan Hawke) és a francia Céline (Julie Delpy), akiket hol közel sodor egymáshoz az élet, hol pedig évekig nem is találkoznak. Fiatal utazókként találkoznak először Bécsben egy átbeszélgetett éjszaka erejéig, majd 9 évvel később egy dedikáláson mindössze egy órára Párizsban (hol máshol, mint az egyik legromantikusabb városban), végül megint kilenc évvel később tekinthetünk be az életükbe.

A Mielőtt felkel a Nap talán a valaha készült legromantikusabb film, mégis minden klisét és giccset félretéve nyúl a szerelemhez. A Mielőtt lemegy a Nap egyetlen hosszúra nyúlt és egyre mélyebbé és személyesebbé váló beszélgetést mutat meg, ami a munkán és a politikán keresztül a kapcsolatokig, a szakításokig és végül a legbelsőbb érzelmekig jut el. A vágyakozás és a megbánás egyszerre fájdalmas és reményteli filmje. A Mielőtt lemegy a Napban már a felnőttlét során felmerülő sokkal fajsúlyosabb kérdések kerülnek terítékre: vajon megmaradhat a szerelem sok évnyi házasság és pár közös gyerek után? És mi a helyzet a két fél közötti szexuális vonzalommal – nem száll el az is az eltelt hosszú idő alatt? Hogyan lehet jó kapcsolatot fenntartani az előző házasságunkból született gyerekünkkel?

Volt egy tánc (Take This Waltz, 2013)

A huszonnyolc éves Margo (Michelle Williams – Egy hét Marilynnel) szabadúszó író, aki egyik munkája során megismerkedik Daniellel (Luke Kirby – A hazugsággyáros) Louisburgban. A hazaúton egymás mellé szól a repülőjegyük, a reptéren pedig ugyanabba a taxiba szállnak be. A végállomásnál kiderül, hogy egy utcában laknak Torontóban. Ekkor akár el is válhatnának útjaik, azonban Margo kiszálláskor megemlíti, hogy férjnél van. A nő 5 éve ment hozzá Lou-hoz (Seth Rogen – Ananász expressz), aki szakács, és nagyon lefoglalja az új szakácskönyvében megjelenő ételek elkészítése. Margo és Lou látszólag jól megvan, azonban a felszín alatt már régen kihűlt a kapcsolatuk. Margo életébe így a lehető legjobbkor csöppen bele Daniel.

Sarah Polley, aki a Váratlan utazás Sarah-jaként lopta be magát a szívünkbe, az érzelmek hullámvasútjára ülteti a nézőt. A szerelem itt az amerikai filmektől nagyon eltérően mindenféle cukormáztól mentes, könnyen bele tudjuk magunkat élni a szereplők helyzetébe, az érzéseik eltitkolásába. Amit Margo átél, bármelyikünkkel előfordulhat. A film nézése közben egyre inkább elhatalmasodik rajtunk a feszültség. Látjuk, hogy a nő minden próbálkozása ellenére hogyan kerül egyre nehezebb helyzetbe, míg végül választania kell: a megszokott, kicsit már megkopott élet mellett dönt, vagy az izgalmasat, az újat választja.

Nem a megszokott értelemben vett szerelmes film, még csak nem is romantikus mozi. A szerelemről, mint érzésről szól. A fájdalomról, az érzések és a döntéseink súlyáról, a vágyódásról, az akarásról és a tehetetlenségről.

Kaliforniai álom (La La Land, 2016)

Mia (Emma Stone), a meghallgatásokra járó színésznőcske “szabadidejében” egy kávézóban dolgozik a napfényes angyalok városában, Sebastian (Ryan Gosling) pedig a jazz zene elkötelezett híve. Életük többször keresztezi egymásét, mire végre járni kezdenek.

Akár romantikus történet is lehetne, azonban sokkal inkább az elszalasztott és megragadott lehetőségekről, az álmainkhoz való feltétel nélküli hűségről szól. Mindezeknek pedig remek hátteret ad Los Angeles, még szűkebben Hollywood, amely olyan arcát mutatja most meg, amit máskor is szívesen megnéznénk. Másrészt ötletes kísérletet tesz az ’50-es, ’60-as évek musicaljeinek megreformálására, és arra is vállalkozik, hogy szélesebb körben megismertesse a jazzt. Kerek lezárást kapunk (az utolsó perceket és jeleneteket látva még a legszőrösszívűbbek is elérzékenyülnek; hasonlóan emberi, mint a Volt egy tánc című film párkapcsolati állomásokat bemutató jelenete Leonard Cohen Take This Waltz számára).

Francia csók (French Kiss, 1995)

Kate (Meg Ryan) irtózik a repüléstől, azonban mivel kénytelen vőlegénye után Párizsba utazni, mégis repülőre száll. A gépen összeismerkedik a mellette ülő francia pasassal, aki egy óvatlan pillanatban a táskájába csempész egy kis csomagot. Kate a vőlegényét próbálja visszahódítani, Luc (Kevin Kline) pedig kénytelen asszisztálni hozzá, hogy visszakapja értékes csomagját. Semelyiküknek sincs könnyű dolga, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki összeesküdött ellenük.

500 nap nyár (500 days of Summer, 2009)

„A fiú (Joseph Gordon-Levitt) találkozik a lánnyal (Zooey Deschanel). A fiú szerelmes lesz. A lány nem.” – közli a nézővel a film elején a narrátor. És valóban, ez nem a hollywoodi értelemben vett romantikus történet: ugyan itt is van egy fiú és egy lány, akik találkoznak, járnak (arról sokáig megy a tanakodás, hogy felcímkézzék-e a kapcsolatuk állapotát), végül az egyik fél (rendhagyó módon a lány) véget vet az egésznek. És a film innen indul: ez a 300. nap környékén történik meg, ettől a pillanattól kezdve pedig az időben ugrálunk, felváltva látjuk a találkozásukat, a kapcsolat nyűgeit és a szakítás utáni napokat. 

10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You, 1999)

Shakespeare A makrancos hölgy című komédiája bújt a ’90-es évek minden jellemzőjét magán viselő köntösbe. A színészek között olyan neveket találunk, mint a tragikusan és fájóan fiatalon elhunyt Heath Leadger, a listánkon már szereplő Joseph Gordon-Levitt, valamint Julia Stiles. Nem átütő klasszikus, azonban akik szerelmesek voltak a középiskolában, imádni fogják a nem kicsi retro-faktor miatt.

A szomszéd nője mindig zöldebb (Grumpy Old Men, 1993)

Két állandóan zsörtölődő, egymás orra alá folyamatosan borsot törő öregecske úrról van szó, akiknek már nem él a felesége. Időnként a gyerekeik látogatják csak őket, illetve egyikük még az adóellenőr személyében is egyre többször hívatlan vendéget kap. Egy nap azonban az utca túloldalára beköltözik egy csinos és roppant életszerető hölgy, aki első pillantásra elcsavarja az öregurak fejét. Ők innentől kezdve még ádázabban küzdenek…most már a nő kegyeiért.

Ez a film azok közé tartozik, amit (majdnem) mindenki látott már legalább egyszer. Ha nem így lenne, akkor a lista elolvasása után rövid időn belül pótolandó, hiszen egy akárhányszor nézhető klasszikusról van szó, méghozzá a remek és pótolhatatlan párost alakító Walter Matthau és Jack Lemmon tálalásában.

Alkalmi (Casual, 2015-2018)

A Hulu (a 11.22.63 minisorozatuk már szerepelt egy korábbi listámon) ezzel a szériájával a modern kori társkeresésbe nyújt betekintést egy család különböző korú tagjainak szemüvegén keresztül. Alex az agglegények gondtalan életét éli, folyamatosan egyéjszakás kalandokba bonyolódik, így teszteli egyre népszerűbb randioldalának a működését. Jól bejáratott mindennapjai felborulnak, amikor nővére a tini lányával hozzá költözik a válása után. Valerie közel áll a negyvenhez (nem mellesleg pszichológus), és a feje tetejére állt világát próbálja újra felépíteni, valamint vissza akar térni a randizás világába. A középiskolás Laura szexuálisan sokkal érettebb a korosztályánál (anyukáját is sokszor neki kell istápolnia), és folyamatosan feszegeti a szexualitása határait.

A 24 perces részek hol viccesek, hol pedig igazán életszagúak. Több helyzetben is magunkra ismerhetünk, hiszen mindenki (vagy legalábbis egy ismerősünk ismerőse) volt rosszul sikerült randin; vitatkozott össze a szüleivel és élt át szerelmi csalódást.

+ Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl, 2007)

Az átlagos amerikai kisvárosban így vagy úgy, de mindenki visszavonhatatlanul magányos, rosszabb esetben zárkózott, lelki sérült figura. Lars (Ryan Gosling) is nagyon jól beleillik ebbe a képbe annak ellenére, hogy egy guminőt rendel magának. Viszont a visszahúzódó, édesanyja halálát gyászoló srác kivirágzik, miután kiegyensúlyozott párkapcsolatot kezd Biancával, a félig brazil, félig dán, de teljesen vallásos guminővel. A vidám pár lassan beépül a közösségbe: kézen fogva járnak templomba, kirándulásokat tesznek Lars gyerekkorának helyszínein. Így a srác is megfeledkezik arról a lányról, aki addig esetlenül udvarolt neki a munkahelyén.

Nem csak a szűk családi kör, hanem az egész kisváros elkezdi komolyan venni és megérteni Lars problémáját. Bianca pedig olyan különleges személyiség lesz, aki jótékonykodik, sérült kisgyermekeknek segít, és még a házibulikon is a társaság központi figurájává növi ki magát. Ha meg tudjuk emészteni a kisvárosi közösség összetartásáról szóló negédes történetszálat, akkor szórakoztató filmet kapunk. Ráadásul Lars karaktere végig annyira magával ragadó, és ambivalens marad, hogy ott marasztal minket a tv előtt.

Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!