Jordan Peele a két évvel ezelőtti, Oscar-díjig felkapaszkodó kritikai és közönségsikere, a Tűn el! után egy újabb, a negyedik fal mögül ránk törő rémálommal rukkolt elő. Új művében következetesen viszi tovább mindazt, amit debütáló filmjével elkezdett felépíteni, tehát a Mi is hasonló stílusban és hangnemben fogant mint elődje, minek nyomán mostanra egy markáns kézjegyekkel rendelkező alkotó képe kezd kibontakozni előttünk. Ez pedig mindig jó érzéssel tölti el az egyszeri cinefil szívét, pláne akkor, ha a szóban forgó művész egy olyan komisz, jó értelemben hatásvadász és megfelelő fantáziával gyakorlatilag végtelenül bővíthető eszköztárral rendelkező zsáner keretein belül teszi a dolgát, mint a horror.
A potenciális spoilerek elkerülése végett a sztoriról bűn lenne többet elárulni, mint ami az előzetesek és a hivatalos szinopszis alapján is nyilvánvaló. A film főszereplője, a kettős szerepben remeklő Lupita Nyong'o által alakított családanya, akinek vállát egy súlyos gyermekkori trauma nyomja, családjával a Santa Cruz-i tengerpartra megy nyaralni, ahol aztán rejtélyes doppelgängerek kezdik el terrorizálni őket. Mintha csak hirtelen a család összes tagjának a gonosz énje, a sötét oldalának a manifesztációja jelent volna meg a nyaraló kertjében. Na de tényleg erről van szó?
Nos, részben igen, de ennél sokkal többről is, de hogy konkrétan miről, azt nehéz körül írni, ezzel pedig el is érkeztünk a film azon aspektusáig, amin leginkább fogást lehet találni. Direkt nem írom azt, hogy a legnagyobb negatívumáig, ugyanis nem merném annak nevezni, még akkor sem, ha pont emiatt vannak fenntartásaim Peele újabb őrületével. És hogy miért nem? Mert ugyanakkor ez, ha úgy tetszik a cselekmény „mélyebb értelmezése” az, ami a stáblista felgördülése óta nem hagy nyugodni, és biztos vagyok benne, hogy sokan fognak még hozzám hasonló módon morfondírozni a látottakon. (Mint ahogy abban is, hogy lesznek akik majd legyintenek csak, mondván, hogy ez az egész egy értelmetlen baromság, vagy legalábbis egy hatalmas blöff csupán.)
A rendező interjúkban azt nyilatkozta, hogy filmje alapvetően személyes és társadalmi traumák feldolgozásáról szól. Ennek a kijelentésnek az első felét könnyű belátni és feldolgozni, hiszen egy konkrét személy, a családanya nézőpontjából szemlélve csöppenünk bele a rémálomszerű események sorozatába, melyek során tulajdonképpen önmagával kell megküzdenie, szó szerinti és átvitt értelemben is. A cselekmény pedig ennek megfelelően jó ideig egy egyszerű, de hatásos, misztikus elemekkel tűzdelt, úgynevezett házinváziós-horror medrében csordogál előre, vérrel vörösre festett patakként. Ám amikor eljön a magyarázat, a rejtély feltárásának ideje, ahelyett, hogy csendesülne és kisimulna, a Mi tajtékzó hegyvidéki zuhataggá vadul, minek következtében fejünket kapkodva keressük a dolgok értelmét.
És itt, a film utolsó harmadában nyer értelmet az, hogy Peele társadalmi traumákról beszél... Filmje John Carpenter Elpusztíthatatlanokjához hasonlóan egyfajta karikatúraszerűen eltúlzott kritikája a nyolcvanas évek Amerikájának, a Reagan-éra látszat idilljének, illetve a mai, de talán mondhatjuk, hogy a mindenkori(?) társadalmi és kormányzati berendezkedésnek is. Mindezt viszont meglehetősen indirekt, nehezen dekódolható módon vitte vászonra, rengeteg kérdést nyitva hagyva, műve emiatt egyszerre izgalmas és frusztráló.
Amit tehát ezúttal íróként elénk tár Peele, az elég zavaros, rendezőként ugyanakkor remek teljesítményt nyújt, minek eredményeképpen az első perctől magával ragadó, fojtogató atmoszféra árad a vászonról. Tanúi lehetünk annak, hogy egy vidámpark és egy tengerparti strand is lehet félelmetes és nyomasztó, hiába süt még a nap is hét ágra. Michael Abels megkapóan szuggesztív zenéje pedig kiválóan támogatja ezt a nyugtalanító hatást. Ami viszont elrontja, az a kissé következetlen módon adagolt humor, ami néhol betalál ugyan, máskor viszont képes agyonütni egy amúgy remekül felépített jelenetet. A humor és a dráma, illetve a horror közti egyensúly a Tűnj el!-ben jobban el volt találva, bár ki tudja, lehet, hogy ez szándékosan van így, és Peele célja az volt, hogy végérvényesen összezavarja a közönséget.
Visszakanyarodva a bevezetőhöz, az biztos, hogy egy igazán stílusos alkotóval van dolgunk Jordan Peele személyében, akire érdemes lesz odafigyelni a jövőben is. Ugyanakkor az is elmondható, hogy azért nem nehéz belekötni az új filmjébe, és hogy megosztó lesz, az nem kifejezés. Viszont megannyi gondolatot ébreszt, hatását pedig még jóval a megtekintése után is képes éreztetni, ez pedig már önmagában is szép eredmény.
7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
