Hollywood bajban van. A nép általános megítélése szerint egyre szarabbak a termékei, pénzben is alig hoznak valamit, már most kapásból 10% mínuszban van kábé az idei félév a tavalyitól, az eredeti ötletek sem érkeznek, pont azért, mert azért a kevésért sem hajlandóak fizetni az emberek, ráadásul egy mozilátogatás pont annyival kényelmetlenebb, mint amennyire egy netflixezés például nem az. Tényleg kiszimatolható egy kisebbfajta univerzális búvalbaszottság a filmrajongók körében, pedig pont ezekben az időkben kellene bizonyítanunk, hogy igen, mi kiállunk a szerelmünk mellett és minden fellelhető értéket igyekszünk kisajtolni belőle.
Szerintem semmi rossz nincs 2019-ben, inkább az új felállás az érdekes. Magamon is észrevettem, hogy fogékonyabb vagyok a streaming szolgáltatók cuccaira, pláne a sorozatokra, de néha az egész estét saját tartalmak is képesek meglepni. Pont ezért lesz megtöbbszöröződött a lelkesedésem, ha moziban látok valami igazán kiemelkedőt.
Eltelt fél év, vessük górcső alá a TOP 5 filmet, 2019 januárjától júniusáig bezárólag! Egyetlen szabály, hogy ebben az időszakban kellett megtörténnie a hivatalos hazai premiernek vagy megjelenésnek, ennek hiányában pedig az alternatív források feltűnésének (erre egyébként jelen esetben nem lesz példa). Így eshetett meg, hogy gyártási év szerint 2018-as darabok is felkerülhettek a listára. Alant YouTube-videóban értekezünk, még lejjebb pedig írott formában is.
5. ALELNÖK
A sorozat is jó, Christian Bale sátáni szerepe viszont sokkal erőteljesebb, meghökkentőbb és arrogánsabb volt, utóbbi a szó jó értelmében. Adam McKay rendező a Big Shorttal műfajt teremtett, mégpedig a hiperrealisztikusan hiperflegma, inzultív és dramatizált dokumentarista elemekkel tarkított posztmodern történelmi filmekét (egyáltalán nincs leszűkítve), az Alelnök pedig egy újabb ékes iskolapéldája lett ennek a kategóriának. Nagyon megosztó a mű, sokak füle, szeme és gyomra nem fogja bevenni pökhendi stílusát, nekem viszont pont bejött. Minden színész brillírozik és felháborít egyszerre a maga szerepében, kezdve a kövér disznó Bale Cheney-étől egészen Sam Rockwell, mondjuk ki, SEGGHÜLYE George W. Busháig. A film üzenete NAGYON nem volt a helyén, mivelhogy szinte nem is volt neki, de ezekben a kaotikus időkben talán ez sem volt véletlen. Ha nem láttátok, mindenképp pótoljátok, a múltkori Oscar-szezon legelhanyagoltabb versenyzője!
4. INSTANT CSALÁD
Oké, kezdődik a bonyodalom. Az Instant család az utóbbi idők egyik legpezsdítőbb családi vígjátéka, fontos, eddig még nem érintett kérdéskörrel, csupa szívvel, egy végtelenül imádni való Mark Whalberggel, és az érzéssel, hogy basszus, csak még egy 10-20 perccel legyen hosszabb, mert annyira jó volt. Az Instant családban nincsenek, vagy csak nagyon kevés idióta, öncélú, ostoba pillanat van, minden jelenetét a nézőinek, de leginkább témájának, az örökbefogadásnak szenteli, és teszi ezt már-már edutainment módon. Szinte tényleg érint mindent, ami ezzel kapcsolatosan elengedhetetlen azoknak, akik akár csak egy másodperc erejéig elfantáziálgattak azon, választanának-e egy ilyen családot. Nézzétek el nekem, hogy egy ilyen kisebb kaliberű produkcióval is gazdagítottam ezt a listát, de az ilyen pillanatokat keresem a vígjátékiparban: őszinte nevetéseket, amikor nem a szituációkban, hanem sok-sok gondolati síkkal feljebb találom meg a humor, vele együtt pedig a meghatódottság forrását. Megkönnyeztem, annyira jó volt.
3. VÉGJÁTÉK
Történelmi. Monumentális. Megható. Egy korszak vége. Teljesen mindegy volt, hogy sikerül a Bosszúállók és a Marvel Moziverzum történetének első nagy létösszegző lezárása. Már a tény maga, hogy eljutottunk idáig, hogy egyáltalán megtörténhetett ez az egész és hogy százezres tömegekben tobzódhattunk a mozitermekbe, már önmagában olyan nosztalgikus töltettel bírt, amit én a Gyűrűk Ura óta nem pipáltam. És szerintem még a film is szuper volt, mind a három órája körömpusztító mód leköti az embert, olykor még képes meglepni is (habár nem feltétlen fordulatszinten, hanem mert most jössz rá, mennyire kötődtél egyes karakterekhez), és hát a film és az esemény, sőt, jelenség kolosszális méreteiről ne is beszéljünk. Évekig nem fogunk ilyet újra átélni, becsüljétek meg ennek emlékét!
2. MI
Mi? Ja, persze, hogy itt a helye Jordan Peele eddigi legjobb, legfurább alkotásának. A szó szoros értelmében végül nem volt horrorisztikus vagy ijesztő, de egy elképesztő elképzelés döbbenetesen kényelmetlen megvalósítását kaptuk aztán tőle, egy igazán modern nyelven elmesélve, rengeteg popkultúrális szimbólummal tarkítva. A Key and Peele alacsonyabb tagja a Mi-vel végképp megkapta helyét a szerzői filmesek panteonjában a szememben és egy csapásra képes lennék Tarantinok és Nolanek mellé sorolni. Reméljük, ennél már csak még nagyobb ötleteket fog tudni tető alá hozni. A Jump Around pedig már sose lesz olyan, mint régen, ahogy nyúlfarmok láttán is mostantól szkeptikusan fogok érezni. Moziban sajnos szinkronnal ment, mert hát a NÉP SZERETI A HORRORT, de mit sem vont ez le a teljesítményéből. Csak annyi, hogy ennél volt még parább filmünk is idén. Mégpedig az…
1. EXTÁZIS
Eredeti nevén Climax. Oké, ez mi a tök? Semmi, csak az évtized egyik legszürreálisabb moziélménye. Gaspar Noe egy legenda, olyan nyomasztó darabok kapcsán ismerhetitek őt, mint a Monica Belluccis Visszafordíthatatlan, a tripszerű Enter the Void, vagy a legutóbbi művészpornója, a Szerelem. Nem láttam közülük ugyan mindet, már csak a józan ész egészségének megtartása érdekében is, de a Climaxnél jobban semmit se láttam idén. A történet szerint egy tánccsoport nagy turnézáró buliját követjük végig, ahol egy ponton hirtelen elkúródik minden, betompulnak az érzékek és a narkó hatására lecsupaszított ösztönlényekké vedlenek a részvevők, hogy aztán egymás prédájává essenek. Nyelvezetileg és szerkezetileg őrületesen dekonstrukciós (már eleve a stáblistával nyit a film), dramaturgiailag ugyan Noéhoz képest meglepően klasszikus, mégis hihetetlenül távolságtartó és roppanásig feszült, megvalósításban pedig egy igazi lázálom, érzékien agresszív tánccal, nyomasztó house-zal és technoval, és exponenciálisan növekvő általános megőrüléssel társítva. Másfél óra után, ahogy kijöttem a moziból, mindent olyan halottnak találtam, pedig eleve meghaltam a vászon előtt is. Ne nézzétek, ne halljátok, hanem érezzétek a Climaxet, ennél közelebb egy ideig nem fogtok józanul pszichedelikus állapotba kerülni. Nálam eddig ez az év élménye.
És pont azért, mert visszaadott valamit abból a varázsból, amit csak a mozikban találok meg és itt térünk vissza ahhoz, miért kell továbbra is bizalmat szavazni nekik a streaming mellett, és nagyon fontos, NEM HELYETT. Szerencsére ilyen kisebb kaliberű, de nem kevésbé jelentős alkotásokból még mindig jól áll a hazai kínálat, ha van rá lehetőségetek, nyomjátok őket ezerrel!
Illetve írjátok meg ti is kommentben a saját kedvenceiteket 2019 első feléből, vagy akár azt, melyik filmmel értetek egyet az előbbiekből, vagy melyekkel kevésbé. Sorozatokkal is készülhet akár egy ilyen lista, az inkább csak ajánló jelleggel, hiszen már csak az igazi gyöngyszemeket kihalászni ebből a böszme nagy választékól is egy embertelen feladat, írjátok meg, ha részetekről erre lenne igény!
Ha tetszett, amit olvastál, kövessetek minket a Facebookon és a Twitteren, valamint iratkozzatok fel a YouTube-csatornánkra is!