Guy Ritchie visszatért oda, ahonnan indult, Londonba, a sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins és mindent keresztülszövő seftelés világába. Ez pedig alighanem az egyik legjobb döntése volt az elmúlt tíz évben.
A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff és a Spíler mesterhármasból ismert underground autentika sajnos hiányzik, felváltotta egy még pont csak annyira mesterkélt és stilizált felső tízezerhez igazított alvilág, hogy közben bőven szórakoztató marad. Az utóbbi tíz évben moziba került filmjeihez képest Guy Ritchie egyértelműen felülmúlta önmagát, még úgy is, hogy valójában a recept már ismerős lehet a fent említett gengsztertrilógiából, csupán a díszlet változott.
Van itt minden, mint a búcsúban, lecsúszott brit nemesek, opportunista és elvtelen újságírók, Bechdel pozitív női karakterek, sokadik generációs, vagy éppen lakókocsitelepről felkapaszkodott internacionális maffiavezérek, rafkós és minden hájjal megkent ”üzletemberek”, erőszak, emberkedés, cselszövés és kábítószer minden mennyiségben.
Ez az a fajta film, amiben egy szerep minden színész számára örömjáték, a rendező újfent nagyszerűen választott színészeket, szemmel láthatóan mindenki szívesen dolgozott a filmen, ennek jótékony hatása pedig visszaköszön a film könnyedségében. Néha túltolja a keménylegénykedést, de ez sosem nyomja agyon a sztorit. A karikatúraszerű karakterek felskiccelése, felnagyított esendőségükkel, mindig is Ritchie fortéja volt, a legkülönfélébb módon teszi nevetségessé őket, miközben Tarantinóéhoz hasonlóan élvezetes és feszült párbeszédekkel, idézhető beszólásokkal és fordulatokban gazdag történettel ágyaz meg a színészi munkának. Mert a filmre a koronát egyértelműen a szereplőgárda teszi fel. A legröhejesebb szerep vitathatatlanul Hugh Grantnek jutott, aki mintha nem is az az őrlángon működő színész lenne, akit eddig megszokhattunk. Persze nem kell Laurence Oliviert megszégyenítő alakítást vizionálni, de ő a film legüdébb színfoltja, pedig olyan nem éppen embékettes sorstársakkal osztozik a játékidőn, mint McConaughay, Farrell, vagy éppen Hunnam.
Guy Ritchie újabb stílusgyakorlata, amit irigylésre méltó fesztelenséggel vezényel le, az év egyik kellemes meglepetése, többszöri megtekintésre is kifejezetten alkalmas, nagypofájú, parádés és vérpezsdítő mozi, ugyan nem reformálja meg a műfajt, de amit vállal, azt hiánytalanul teljesíti. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
