Az egykori Atlas Comics újrapozícionálásából megszülető Marvel Comics korszakalkotó próbálkozás volt. A szerkesztőként és íróként is legenda státuszt kivívó Stan Lee szellemisége gyorsan állított maga mellé nagy tömegeket, lévén a korabeli szuperhősös képregényektől eltérő megközelítése sokkal emberközelibbnek hatott, továbbá a jellemzően gyermekeket megcélzó sztorik helyett univerzálisabb történetekkel rukkolt elő társaival. A legnagyobb riválisnak számító DC Comics-szal szembeni legnagyobb különbséget már akkor is az adta, hogy míg előbbi legismertebb karakterei többnyire predesztinált életútjukat teljesítették be hőstetteikkel, addig a Marvel karakterek többsége hétköznapi emberekből váltak hősökké. Ennek katalizátora gyakran valamilyen baleset volt, a vélhetően atomháborús félelmekből is táplálkozó radioaktivitás példának okáért több hősnél is kulcsfontosságú volt, ők szinte testhorrorokba illő eseményeken estek át, noha a képregények hangvétele idővel ennél jóval könnyedebb tálalásban került az olvasókhoz.

A hősök konfliktusainak hétköznapisága azonban visszatérő elemnek bizonyult, illetőleg ennek eszmeisége az, amely az alapját adja írásom tárgyának is, a Matt Fraction által jegyzett és (elsősorban) David Aja illusztrációval tarkított Sólyomszem képregénynek. A címszereplő még csak véletlenül sem sorolható a legerősebb Marvel-hősök közé, de képességeit tekintve még a szuperhős titulus is túlzóként hathat, elvégre ő “mindössze” a világ legjobb íjásza és talán ez meg is magyarázza, miért is kellett legelső felbukkanásától számítva nagyjából 48 évet várni az első igazán emlékezetes képregényére. Kisebb vagy mellékszerepekben ugyan már korábban is tündökölt, valamint a Bosszú Angyalainak is vissza-visszatérő tagja, azonban a kifejezetten őt előtérbe helyező sztorik közül a 2012-es, Fraction és Aja nevével fémjelzett sor emelte őt egészen új magaslatokba.

Többek között azért, mert Matt Fraction író tökéletesen tisztában van annak abszurditásávál, hogy közel isteni képességekkel felruházott bűnüldözők mellett Clint képessége nem lehet releváns, mi több, inkább kolonc lenne a legtöbb ütközetnél. Ehhez mérten Sólyomszem humora kifejezetten reflexív, a címszereplő részéről például visszatérő poén, hogy bizonyos kihívások közepette inkább átadná másnak a stafétabotot. Amikor pedig éppen nem kell szuperhősködnie, akkor a TV-kábelek kibogozásával bajlódik, vagy a lakótömbjének szomszédaival iszogat. Bármilyen hihetetlennek is hangozhat, de részben éppen ezek azok az apróbb momentumok, amik a legjobban működnek és amiknek köszönhetően Clint egy szerethető, kissé balfék figuraként tárul az olvasó elé. Azonban közel sem ő az egyetlen briliánsan megírt karakter, Kate Bishop, avagy az újdonsült Sólyomszem és Lucky, a kutya is számos emlékezetes pillanattal, esetenként egész résszel örvendezteti az olvasókat, míg a macinacis gonoszok mindig sikeresen csaltak mosolyt az arcomra a zsargonjukkal.

A történelem egyik legfontosabb képregényszerzője, Will Eisner jegyezte meg a Comics and Sequential Art c. kötetében, hogy egy képregény akkor működik igazán jól, ha a szöveges és a képi megvalósítás harmóniában van egymással, segítve a történet minél jobb befogadását. A Sólyomszem vizuális oldala tökéletesen eleget tesz ennek az elvárásnak, valamennyi illusztrátor sikeresen ragadta meg Fraction dinamikus párbeszédeit és akciókkal is teletűzdelt sztorijait, s mindezt egészen egyedi köntösbe ültették, hogy még csak véletlenül se lehessen összekeverni az éppen akkoriban futó többi Marvel-címmel. Az illusztrátorok közül egyértelműen David Aja szerepe volt a legfontosabb, ugyanis amellett, hogy a 22 részből 12-t rajzolt ő, az egyedi borítóival is komoly sikereket aratott, valamint eredendően az ő stílusa adta az alapját a többi számnak is.

Rajzai a korábbi műveinél sokkal minimalistábbak, szinte skicc-szerűek, s jellemzően nem is a heroikus pátoszra, a környezetre és/vagy a nagytotálokra fókuszál, hanem közeliekkel emeli ki az arcra kiülő érzelmeket, az akciók egy-egy mozzanatát, és emiatt az átlagos szuperhős-képregényekkel szemben jóval több panel jut egy-egy oldalra. Néhol már egészen kísérleti jelleggel tette mindezt Aja, s már-már Chris Ware-t idéző piktogramos húzások, atipikus formanyelvi megoldások is jellemezték munkáját. A színezés ehhez mérten szűkebb palettával történt, hogy az adott panel hangulatát hangsúlyozza ki. Nem véletlenül jutott annak a Francesco Francavillának is két szám, aki híres arról, hogy mindössze egy maréknyi színt alkalmaz oldalanként. Bár az adott szám történetétől, illetőleg várt hatásmechanizmusától is függött, pontosan milyen színek is dominálnak benne, azért az általánosságban kijelenthető, hogy Sólyomszem jelmezének színe, a lila volt szinte végig a domináns árnyalat.

A képregény egyelőre nem érhető el magyarul, de ez nagy valószínűséggel már csak idő kérdése, mert a Nagy Marvel Képregénygyűjteményt a 60. kötet után folytatják egészen 120-ig és a külföldi sorok alapján Fraction és Aja Sólyomszeme is várhatóan az újonnan megjelenő kötetek között lesz. Angolul viszont akár online, akár nyomtatott verzióban is beszerezhető. Én mindenképpen ajánlanám, rendszeres képregény-olvasóknak és szkeptikusoknak egyaránt, hiszen semmilyen előismeret nem kell ahhoz, hogy olvasója élvezze és megvan benne minden, amiért olyan sokan imádják a kilencedik művészetet. Illetve az sem mellékes, hogy nálam ezerszer nagyobb szakmai tekintélyek is leginkább csak szuperlatívuszokban beszélnek erről a sorról, nemritkán a Marvel történetének egyik legjobbjaként hivatkozva rá.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren, valamint iratkozz fel a YouTube-csatornánkra is!