A legenda szerint az Igazság helyett eredeti forgatókönyvét egyáltalán nem azért vetették papírra, hogy abból valaha is film készüljön. Azért készült, hogy az írója egy nyers és eredeti szöveggel a kezében kilincselhessen a producereknél bárminemű írói munka reményében. Arra azonban nem számított, hogy miután a könyv eljutott egy producerhez, a Castle Rock három nappal később le is csap a projektre, arra meg pláne nem, hogy ez a bosszú és drogok fűtötte, műfajok közt csapongó thriller minden nagyobb változtatás nélkül keresztülmegy a stúdión, és két évvel az ezredforduló után befut a mozikba.
A film a Val Kilmer alakította Danny Parker keserű, nihilista monológjával indul. Egy szál trombitával a kezében Danny azon elmélkedik, ki ő, és hogyan jutott ide. Eközben azt látjuk, hogy körülötte ég az egész szoba, a lángok már csak karnyújtásnyira vannak. Habár először úgy tűnik, ezeket a kérdéseket önmagának teszi fel, később rájövünk, hogy tőlünk, a nézőtől kérdez, majd azt kéri, döntsük el mi magunk, ki is ő valójában. Aztán csak fújja a trombitát, a lángok pedig megállíthatatlanul közelednek. Mi ez, ha nem tökéletes felütése egy sokat ígérő neo-noirnak?
Persze a film korántsem váltja be minden ígéretét, de sokukat igen, és ez nekem elég. A szerkezete valahogy széttöredezettnek hat, sokszor fókuszt vesztve elkalandozik, akár műfaji határokat áttörve is. Ezt a tagoltságot a rendező, D.J. Caruso, tapasztalatlanságának számlájára is írhatnánk, de hiba lenne, hiszen az innen-onnan koppintott, mégis biztos kezű és izgalmas rendezői stílusa a film egyik erőssége. A pillanatnyi vizuális elbóbiskolásokat, a hirtelen rákevert bespeedezett szkeccs-töredékeket, vagy az erőszak tomboló pillanatait, és mindennek a fura audiovizuális egyvelegnek a létjogosultságát a film fő motívuma igazolja, vagyis a drog.
Van, hogy a film fél percre egy szörnyű családi melodrámává alakul, vagy egy álomittas romantikus szappanopera epizóddá, aztán jön a következő jelenet, ahol egy díler filozófusra lövi magát, és arról próbálja meggyőzni Danny-t és a haverját, hogy ő maga az óceán, miközben vicsorogva, vérben forgó szemekkel egy másfél méteres, csőre töltött szigonyt lóbál az orruk előtt. Pár jelenettel később azt látjuk, ahogy a film egyik legijesztőbb figurája, a helyi kristálymetfőző kartell egyik vezetője, a Vincent D’Onofrio által meglehetősen agresszíven alakított, a sok kokó miatt amputált orrú Pooh-Bear (igen, az egyik jelenetben látjuk protézis nélkül is), galambokkal játssza újra a Kennedy-gyilkosságot. Ilyen és ehhez hasonló nyalánkságok várják a kedves szórakozni vágyó nézőket, és ezek még csak a finomabb jelenetek, hiszen a film néhol tényleg elég brutális, miközben dőlnek belőle az izgalmas vizuális megoldások, és mindemellett a humor.
Na, de hogy kerül Danny a fenti díszes társaságba? Úgy, hogy Danny valójában nem Danny, hanem bizonyos Tom Van Allen, trombitás, akinek feleségét meggyilkolták. Tom képtelen volt ezzel megbirkózni, úgyhogy masszív önpusztításba kezdett, létrehozta a Danny Parker nevű alteregóját, és nyakig merült Los Angeles metamfetamin kultúrájának alvás és normális emberi kapcsolatok nélküli világában. Hamar kiderül aztán, hogy Danny két pályára játszik, és alkalomadtán piti dílereket dob fel két megkérdőjelezhető erkölcsű zsarunak. A történet persze csak itt kezd érdekessé válni, hiszen idővel mi is rá fogunk jönni, hogy a filmben senki sem az akinek látszik.
A sztori több kisebb csavarral is elkápráztat, és nyilván nincs bennük semmi forradalmi, de jól ki van találva az egész, a karakterek pedig érdekesek. Mindemellett a filmben kis túlzással megfordul a 90'-es évek minden valamirevaló karakterszínésze Anthony LaPagliá-tól Peter Sarsgaard-on át Meat Loaf-ig és Danny Trejó-ig.
Az Igazság helyett még érezhetően a kilencvenes évek gengszter- és drogfilmjeinek utolsó, még el nem foszlott cérnaszálaiba kapaszkodik, csakhogy időközben átcsúszott az ezredfordulón, ahol már mintha nem találná a helyét. Az olyan filmek, mint a Nyomás!, a Rekviem egy álomért, A Ravasz, az Agy, vagy Tarantino korai filmjei nyilván hatással voltak rá, de a filmnek ennek ellenére van saját hangja. Kicsit csiszolatlan és karcos, kicsit kevésbé eredeti, de ami végül kijön a torkán, az kétségtelenül a sajátja. Ráadásul az Igazság helyett nem drogfilm, vagyis semmiképp nem úgy, ahogy például az előbb említett Rekviem egy álomért, mert ennek a középpontjában Danny/Tom egzisztencialista útkeresése áll, ennek az egyik utolsó állomása - de nem a végpontja - pedig a keserű, de megváltást hozó bosszú, amihez sikátorokban tevékenykedő junkiek, és korrupt zsaruk szitává lyuggatott holttestein keresztül vezet az út, vagyis az Igazság helyett egy idő után teljesen másfelé kanyarodik.
Ahogy a szintén 2002-es Szellemek városa, úgy az Igazság helyett is valahogy elsodródott a kollektív filmes emlékezet peremére, de mindkét filmben van valami nosztalgikus báj. Talán ehhez hozzátartozik az a borzalmas magyar szinkron is, amivel néztem. Az ezredforduló filmtermésének furcsán egzisztencialista alkotása ez, ahol nem csak a főszereplő tévelyeg az útkeresés magányos ösvényein, hanem maga a film is. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
