Az elmúlt néhány hét során felelevenítettünk pár képregényfilmet – némelyik egészen kiváló, egyesek viszont szimplán röhejesek. Azonban jogos a felvetés, hogy miért csak Marvel és DC filmadaptációkkal foglalkoztunk. Amellett, hogy nem vagyunk (vagyok) megrögzött rajongói (rajongója) a képregények olvasásának, a mangáról nem is beszélve, erre a két garázsra (legalábbis az előbbire biztos) volt leginkább jellemző a rutinszerű, a későbbiekben pedig már a koncepcióalapú filmgyártás.

Mindazonáltal akad még jó pár, rajzlapról filmvászonra varázsolt történet és hős, néhány az előbbi két nagy mágnás alkiadóitól, pár pedig teljesen másoktól. A lényeg, hogy Remy és én nem restelltünk belőlük is kivesézni néhányat.

Kick-Ass

Nolan mély melodrámát visz a Batmanbe, a Marvel már javában építgeti összetett filmuniverzumát, Matthew Vaughn pedig csak simán odabasz a Kick-Ass-szel.

Ugyan első pillantásra az Icon érdekeltségű Kick-Ass sem tűnhet többnek egy eredettörténetnél, de a körítés, amit kapott, egy nagyon is egyedi alkotássá teszi, a saját kategóriáján belül. Mert amíg vannak szuperhősök, akiknek csupán meg kellett születniük saját erejükkel, Dave Lizewskit, a Ha/Ver-t (ezt többet nem írom le) mindössze szarrá verték az utcán és implantátumokat kapott, ami után ugyanúgy szánalmas maradt. De ő hisz magában, és folytatja, még akkor is, ha következő akciója sem erejéről ad tanúbizonyságot, csak arról, hogy ezen nevet mindenki a Youtube-on. És így tovább, annyira röhejes az alapkoncepció, és ezt szerencsére kellő humorral, de egy bizonyos mértékben komolyan vették. Imádom!

Mindez aktualitásokkal és popkultúrával megszórva: nyilván senki sem fog jeleket vetíteni az égre, inkább dobnak egymásnak egy e-mailt, ahogy a szenzáció sem személyesen, szájról-szájra, inkább Youtube-on terjed. A tapasztalt hős szerepére meg ki mást kellett volna felkérni, ha nem Nicolas Cage-et, az embert, akit már egy másik, nem túl régi képregényfilmben sem lehetett komolyan venni (Szellemlovas). A Hit-Girl köré felépített image pedig már túl jó: egy 11 éves terminátort küldeni a maffia ellen kifejezetten logikus lépés, ugyebár. Christopher Mints-Plasse pedig az egyik kedvenc „szerencsétlen karakter”-színészem, itt is király, mint a Red Mist.

Még sorolhatnám mi tette kulttá a Kick-Ass első részét, de szerencsére ez az a film, ami elmesélve nem az igazi, aki pedig otthonosan mozog a hősök világában, az úgysem tudja megkerülni. Még távolról sem egy komoly történet, inkább csak annak szeretne tűnni (sőt néhol még a kötelező tinifilmes köröket is lerója). Azonban mindezt kellő öniróniával és hamisíthatatlan hangulattal meséli: mintha rengeteg képregénykockából állna össze, csak ezekből 24-et pörgetnek le egy másodperc alatt.

Kick-Ass 2

Az első rész a popkultúra alapművévé vált, a második rész pedig megtett mindent, hogy lerombolja a kultuszt.

Elsőre jó, vagy legalábbis érdekes húzásnak tűnt egy – bizonyos szempontból – re-origin-sztorit vászonra vinni: tehát Kick-Ass megint (vagy még mindig) edzésre szorul. Mégis, ennek elmesélése nyomokban sem olyan vicces, mint legutóbb. Most aztán marha komolyan kell venni a harcot, és csapatot is kell gyűjteni, kínosabbnál kínosabb arcokkal megtöltve…

Tudjátok mit, ez annyira szar lett az elsőhöz képest, hogy azokat sem fárasztanám a sztorival, akiket még talán meg tudok óvni tőle. Én aztán rendesen be lettem etetve: Mints-Plasse ezúttal Motherfucker-ként reinkarnálódott, a csapat is érdekelt volna, sőt Kick-Ass meets Jim Carrey (!), satöbbi, hülye lettem volna kihagyni. A baj, hogy Matthew Vaughn ekkorra már rég lelépett X-Ment írni (Days of Future Past), a jelenlegi alkotóknak pedig csak két dolog, a látványvilág és a stílus maradt. Néhány valóban jól elkapott kameraállás kivételével még ezekkel sem tudtak kezdeni semmit: az első rész kreatívan megkoreografált brutalitása itt üres hentelésbe ment át, az egyszerű szuperhős pedig túl komoly kihívásokat kapott, ehhez viszont már nem társul az a kellő hangnem, az a szórakoztató fajta, amitől őszinte lehetett volna a film. Motherfucker egy-két jelenete még talán megnevettet, azok mind a jellemére épültek, de a Kick-Ass-vonalban már semmi szív nem volt.

Tehát cseréld le az álarcot (de ne úgy, mint Ass-Kicker, a film mélypontja bakker) , és talán – de csak talán – elmenne az egész egy rosszízű koppintásnak, más egyébként viszont csak dilettáns kezek céltalan erőlködésének tűnik.