[Supernatural Movies]

[játék] The Walking Dead: Season One

2014. augusztus 19. - csaky000

Bevallom őszintén, minket is elkapott az asszonnyal a Walking Dead-láz! Nem tartom magam valami nagy sorozatfüggőnek, mivel a munkám és a gyerek miatt elég nehéz időt szánni efféle úri hóbortokra, meg hát hogy őszinte legyek, nem is nagyon volt olyan sorozat, ami nagyon lekötött volna! Oké, tudom, hogy eredetileg ez (is) képregény, de azt meg pláne nem olvasok sajnos, így elsősorban a sorozat által meghozott népszerűségi hullámra felcsüccsenve tudok véleményt alkotni a világról amit Kirkman úr és társai megalkottak, lévén fingom sincs, hogy mennyi átfedés van a képregény és a mozgóképes változat között. A szériában jelenleg a második évad vége felé járunk (ehhh, tudom, picit le vagyunk maradva), és eddig az a véleményem, hogy egész jó kis sorozat ez, ahol az élőhalott apokalipszis csak eszköz arra, hogy ne legyen egy perc nyugtuk se a főszereplőknek. Ettől eltekintve lehetne akármilyen katasztrófa a kiváltó ok, mert a lényeg nem az össze-vissza kóricáló hullákon van, hanem az életben maradtak között fennálló nagyon törékeny békén, és hirtelen változó érdekkapcsolatokon. Ez tetszik nekem, mert vallom, hogy ha a való életben is beütne a krach, nagyságrendileg ugyanez lenne a szituáció (most tekintsünk el attól a bagatell ténytől, hogy egy rakás fegyveres barom miért nem ebrudalja ki a vén csórót meg a védtelen családját a farmjáról)! Összességében nézve viszont nagyon kevés az olyan álleejtős epizód (eddig!), ami miatt nézi az ember. Vannak olyan töltelék epizódok, amik már-már Barátok közt színvonalat érnek el, mert történni nem történik semmi, csak egyesek szövögetik az intrikáikat, mások meg csak úgy vannak, és néha megfeledkezik róluk a sorozat. Látszik, hogy néha az alkotók se nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek az eléjük pottyant lehetőséggel, na, ilyenkor kezdődik el a brazil szappanopera gyártás amerikai módra, ami nem tesz túl jót a színvonalnak. Alapvetően viszont egy nagyon jó kis világot kapunk, és ügyesen oldották meg, hogy a szituáció okozta borzalmas, depresszív életérzés nyomja rá a bélyegét a látottakra, és ne csússzanak át gagyi horrorba.

WD1.jpg

Fúú, jól elkalandoztam ám! Nos, a lényeg a lényeg, a sorozat jött, és óriási sikert aratott az egész világon ez természetesen magával hordozta annak az esélyét, hogy jobb későn, mint soha alapon játék is készüljön a Walking Dead világából. Egyből két stúdió is ráharapott a dologra, míg a sorozat alapján az Activision részvényesei által űzött Terminal Reality csapata próbált meg értékelhetőt alkotni, addig a képregény alapján a Telltale Games tevékenykedett. Az előbbiről még lesz szó egy későbbi cikkben, minket most viszont az utóbbi érdekel (vagy nem, de akkor nagyon eltévedt a kedves olvasó)! A Telltale jó szokásához híven ismét epizodikus megjelenést preferálta, ami nekem ugyan nem szívem csücske, de ebben az esetben két okból is elfogadhatónak tartom. Az egyik, hogy a stúdiónál ez koncepciós alap, ami nem minden esetben ésszerű, ám ismerve ama tényt, hogy az alkotók nem rendelkeznek akkora tőkével, mint a nagyobb csapatok, az egyes epizódok után befolyt pénzből folytatják a további munkálatokat. A másik, hogy ha akar, ha nem (azért egy nagyon picit akar) így jobban hasonlít a sorozatra. Öt epizód került bele az első évadba, plusz a 400 Days nevű DLC, ami átfedés az első és másik évad eseményei között, és most arra vállalkozom, hogy nem epizódonként vesézem ki a játékot, hanem egy levegővel vonok konklúziót az egészről.

WD3.jpg

A történet főszereplője Lee Everett, a hajdanán egyetemi tanárként tevékenykedő úriember, aki miután rányitott a feleségére a helyi kormányzóval, amint azok hancúroznak, rögtön hidegre is tette őket. Ezáltal a nyitó képsorok már egy rendőrautó hátsó ülésén mutatják főszereplőnket, amint éppen viszik a letöltendőre. A játék ezen szakasza megtanít minket, mit hogyan irányíthatjuk a kalandjainkat, de különösebben nem kell forradalmit várni, alapjában véve sima point & click metodikával van dolgunk. Ez a játék mondjuk nem kifejezetten a tárgyhasználatra és a logikai feladatok megoldására épít, hanem mint a sorozatban és a képregényben, a karakterek egymás közti viszonyára, tehát attól is függ hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek, hogy mit mondunk, hogyan közöljük azt, illetve mit teszünk. Megmentettük valaki gyermekét? Tök jó, mert szereztünk egy jó barátot (egy darabig), ellenben ha le se szartuk, visszaemlegetik nekünk még három epizód múlva is. A játékmenet pikantériáját ez a tény adja, hogy minden epizód mentését átviszi magával a következő, és a viszonyrendszerek úgy fognak alakulni, ahogy mi csináljuk. A legfontosabb az, hogy a játék próbál érzelmi síkon hatni ránk, kezdő kalandoroknak ajánlom, hogy kapcsolják be a menüben a játék jelzéseit, mert így nem csak az interakcióra szolgáló ikonok lesznek láthatóak, hanem a különböző karakterek reakcióit is kiírja a rendszer. Egyetlen szereplő lesz, aki legyünk akármekkora suttyók, sosem hagy minket magunkra, a játék első pár percében megismerendő 8 éves kislány Clementine.

WD5_1.jpg

Róla érdemes egy kicsit hosszabban megemlékezni, hiszen az egyik legzseniálisabb résztvevő a játéktörténelemben, ezt állítom nektek! Alapból ő ugye egy gyerek, egy olyan szituációban, ami nem gyerekeknek való, tehát minden cselekedetünkre rá fog kérdezni gyermeki kíváncsisággal. Ha tetszik, ha nem, ő lesz a mi lelki ismeretünk, és ezt nem csak úgy mondom! Aki képes túllépni a videojátékok korlátain, és beleélni magát a cselekménybe, bizony feszengeni fog a fotelban, mikor egy boci szemű gyereknek kell elmagyarázni, a hazugságainkat, vagy hogy miért verekszünk össze valakivel. Clementine a sorozat első évada alatt korban ugyan nem idősödik, de nehéz döntéseinknek ő is részese, és szenvedő alanya, csakúgy, mint mi magunk, így válik rövid idő alatt kislányból felnőtté, aki az utolsó epizódban kénytelen már nagyon komoly, érett embereket is megterhelő események felett uralkodni. Zseniálisan oldották meg az írók, hogy különböző döntéseink vannak ugyan, de szerintem nincs igazán jó döntés, ami mindenkinek egyaránt megfelel, pont úgy, mint a valóságban. Helyesnek és tisztességesnek látszó választás ugyan van, de igazán minden igényt kielégítően jó nincs, sőt előfordul, hogy mi ugyan helyesen cselekedtünk, de a társaink pont tesznek a mi véleményünkre, de később mégis nekünk kell magyarázkodni helyettük is!

WD2.jpg

A történethez visszakanyarodva, annyit elmondok, hogy lehet néha spoiler-es lesz az ezt taglaló rész, bár törekszem ezt elkerülni, de nem garantálhatok semmit! Tehát, Lee-t éppen viszik kifelé Atlantából egy rendőrautó hátsó ülésén, és a rendőrrel folytatott beszélgetés alatt kibontakozik szépen az eljövendő katasztrófa, ami egy ütközéssel ér véget, amiben Lee eltöri a lábát, a sofőrünk pedig rövid úton bezombul. Ezután találkozunk a kis védencünkkel, s innentől kezdve eljutunk a Greene farmra, ami talán a sorozatból is ismerős lesz, bár Hershel kicsit másképp néz ki. Felbukkan még a sorozatból Glenn is, bár itt nem fog sok vizet zavarni, de aranyos kikacsintás, és legalább arra jó, hogy fény derüljön arra, hogy bizony hetekkel járunk a sorozat történései előtt. Az első rész inkább csak bevezet a sorozat világába, lefekteti a szabályokat, bemutat főbb szereplőket. Tisztára olyan, mint egy pilot epizód, de ezt nem bántásképp írom. A feladványok faék egyszerűségűek, legalábbis csak annak fog gondot okozni, akinek számológép kell ahhoz, hogy megszámolja az ujjait. A helyszín bár sokszor változik, legtöbb időt Lee szüleinek gyógyszertárában fogjuk eltölteni, ahol tulajdonképpen csapdába is esünk. Később felbukkan helyszínként egy motel, ami ugyan jól védhető, de ennivaló tekintetében kihívásokkal küszködik, eljutunk a St. John család farmjára, ami a béke és nyugalom szigete (legalábbis kezdetben). Egyébként a sorozat ennél a résznél érte el számomra a csúcspontját, utána egy gyengébb leszálló ág következik, mert a következő vonatos epizód egy gyenge töltelék rész, amit én speciel baromira untam. A vége felé azért ismét felível a cselekmény, az utolsó két epizód a városban játszódik, és itt érezni egy borongós, depresszív hangulatot, arról nem is beszélve, hogy a játék két egész jó csavart is megenged magának, (SPOILER!) mikor is Lee-t megharapja egy sétáló halott, Clementine-t pedig elrabolják, és ebben a kiszolgáltatott helyzetben kell végigjátszanunk az utolsó epizódot, és megkeresnünk kis védencünket!(SPOILER VÉGE!)

WD6.jpg

Grafikailag szerintem nem kell elájulni tőle, mert nem egy Unreal Engine 4, de szerintem ez a játék nem is igényel ilyet. Korrekt, stílusos, hű a képregényhez és legalább nem kell az épülő Paks 2-t a házunkra rákapcsolni, hogy el tudjuk indítani. A hangokról hasonló jókat tudok elmondani, mert amit David Fennoy (Lee Everett) és Melissa Hutchinson (Clementine) művel, az valami zseniális. Erre szokás azt mondani, hogy működik köztük a kémia, a szövegeik és hanglejtésiek pedig pont annyira el lettek találva, hogy nem érződik sem papír ízűnek, sem túljátszottnak, bár ez az összes szinkronszínészről is elmondható. Látszik, hogy erre nagyon odafigyeltek a készítők. A zenéről ellenben nem nagyon tudnék nyilatkozni, mivel egy hang sincs, amire emlékeznék, hirtelenjében nem is tudom megmondani volt-e egyáltalán zene alatta, annyira semmilyen lett. Persze nem minden muzsikának kell tolakodónak lennie, mert ez is segíti a beleélést, hogy nem a 100 fogú cigányzenekar húzza a talp alá valót, de azért egy emlékezetes főtéma elfért volna meglátásom szerint.

 

Mindent összevéve nagyon is ajánlom kipróbálásra a játékot, mert mint említettem, ha képes vagy elvonatkoztatni attól, hogy ez egy videojáték, és átadod magad a történetnek, a végén talán elmorzsolsz egy könnycseppet, ahogy én is tettem. Persze ehhez egy picit nyitottnak kell lenni, és nem szabad fennakadni rajta, hogy ez tulajdonképpen nem egy kalandjáték, csak annak látszik, sőt nem is igazán játék, hanem egy interaktív „mese”, ami kézen fog, és nem ereszt egészen a záró képsorokig. 8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr306591941

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sunsetjoy · http://retemu.blog.hu 2014.08.19. 11:01:22

Apró kiegészítések a kritikához:
- Lee lába nem eltört, csak megsérült (töréssel gáz lett volna annyi mindent megcsinálni az elején + egy szimpla kötszer-gyógyszer kombó ki nem kúrálja:)
- A zene itt atmoszférikus hatású, nem megkapnia, hanem kiegészítenie kell.
A végefőcím/stáblista alatti zenét viszont minden évad végén sokan keresik utána is pl. Youtubeon... AZ már viszont ad a hangulatnak.
- A következő évad amúgy nem csak a zombik, hanem az emberek erőszakosságát hozza elő, szóval még depresszívebb és keményebb egyes részeknél.

theivan 2014.08.19. 13:55:08

@Sunsetjoy: a második évad stáblistás dalaiért felelős Anadel egy szemtelenül zseniális bagázs, haladhatnának már a lemezükkel.

kevés 10/10-es élményeim egyike, habár a S1E3 vége felé már elég könyörtelen a sztori. ennek és a last of us-nak a párosa igazi korszakos teljesítmények, és nem csak a játékiparban.

csaky000 2014.08.19. 18:25:31

@Sunsetjoy: @Vaszkó Iván: Köszönöm szépen a kiegészítést!
süti beállítások módosítása