Rengeteg oka lehet annak, hogy egy film remek minősége ellenére sem lesz sikeres. Ebben ludas lehet az alapkoncepció, az alkotás nem túl mainstream nyelvezete, de lehet, csak a megfelelő marketing-politika hiánya miatt süllyedt el a filmtenger mélyére. Kutakodásom során igyekeztem a legszebben fénylő kincsek feltárására, de természetesen kismillió lehetőség van egy ilyen listához. Így alapvetően 2 fő szempont mentén sorolok fel 10 alkotást az elmúlt 10 évből, amelyre részben, vagy teljes egészében igaz a fentebb írt gondolatmenet. Alapelvként egyrészt a változatosságot tudnám megemlíteni, ugyanis műfaji és nemzetiségi szempontból sem tekinthető egységesnek a felsorolásom. Másrészről értelemszerűen a kiválasztás során a kevésbé ismert alkotások voltak előnyben. Mivel utóbbi elég szubjektív, így kiindulási pontnak az IMDB szavazatok számát választottam. Valamennyi listán szereplő filmnek kevesebb mint 50000 értékelése van az oldalon. Unalmas módszertani bevezetőmből ennyi már bőven elég, jöjjön a lista 2005-től 2014-ig.

Ádám almái (2005)

Jób-történetét számtalanszor dolgozták már fel, de úgy, mint Anders Thomas Jensen, talán még soha. A dán-német koprodukció tökéletes harmóniája a fekete-komédiának és a drámának. Ebben elévülhetetlen szerepet játszanak a színészek is, akik egytől-egyig letisztult és kiemelkedő játékukkal tovább emelik a film egyébként is magas színvonalát. Gyönyörű képekkel operáló, hangulatában érezhetően “északi” alkotás, ami látszólagos könnyedsége ellenére is képes a komolyabb morális kérdések feltevésére.

Fehér tenyér (2006)

Hajdu Szabolcs első komolyabb költségvetésből készült filmje Dongó Miklós tornász életének megpróbáltatásairól szól. Realista hangvételű dráma, tehát munkásságában ez tekinthető kakukktojásnak, hiszen a rendező stílusjegyei ebben a filmben mutatkoznak meg a legkevésbé. Bár nyelvezetileg ezáltal közel sem olyan különleges, mint az ezt követő Bibliothéque Pascal vagy Délibáb, minőségileg vitathatatlanul az egyik, ha nem a legjobbja. Sőt, megkockáztatom, évtizedének egyik legjobb magyar filmje.

Időbűnök (2007)

Ha sci-fi filmekben gondolkodunk, akkor aligha a spanyolok jutnak elsőre eszünkbe. Nem leminősítésként írom, mivel általánosságban is kijelenthető, hogy viszonylag kevés minőségi, nem-amerikai alkotás születik a műfajban. Mindenesetre Nacho Vigalondo az alapjainál fogva közelíti a műfajt: egy tudományos elmélet logikai menetét, jelen esetben az időutazás és időhurok elméletét ábrázolja példaértékűen.

Libanoni keringő (2008)

Animációs filmekből nincs hiány, mint ahogyan dokumentumfilmekből sincs. Az animációs dokumentumfilm azonban aligha nevezhető gyakorinak, már csak amiatt sem, mert a kettő akár egymás ellentéteként is definiálható. A történet szerint Ari Folman saját és barátai emlékei segítségével próbálja felidézni az 1982-es libanoni háború eseményeit. Mivel a főhős emlékei is hiányosak, gyakorlatilag a néző aktív részesévé válik az építkezésnek, s szépen lassan a háborús szörnyűségek közepében találja magát. A nem csak műfaja, hanem történetvezetése alapján is kivételes izraeli alkotás valamennyi háborús film kedvelőjének ajánlott.

Egy kis gubanc (2009)

Armando Iannucci tulajdonképpen a The Thick of It c. sorozatának a spin-offját készítette el, ám a széria ismerete egyáltalán nem szükséges a film megértéséhez, hiszen önálló alkotásként is bőven megállja a helyét. Egy valamit azonban nem árt ha tudunk előzetesen, az pedig az alkotás szövegének nyelvezete. Nem egyszerű szavakba foglalni milyen lehengerlő kreativitással bánnak a szitokszókkal, milyen mélyreható popkulturális utalások mentén küldik el egymást a melegebb éghajlatokra, inkább linkelek egy ízelítőt. Minden idők egyik, ha nem a legtrágárabb alkotása egy zseniális politikai szatíra a külpolitikai közrejátszásokról és a diplomácia útvesztőiről.

Animal Kingdom (2010)

David Michôd a kortárs ausztrál filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Hosszas, mintegy 7 éves írói munkájának gyümölcse az Animal Kingdom, amely a már bőven elcsépelt alapkoncepció ellenére is képes felkavarni az állóvizet. A bűn, bűnhődés és az azt körülvevő félelem problémáját körüljáró film nem a történetre, hanem a szereplői lelki mélyrepüléseire épít. A sztori középpontjában álló család valamennyi tagja bukásra ítélt, visszataszító karakter, akiket pusztán a családi kapocs köt össze. A nyomasztó hangulatot a remekül időzített baljóslatú zenével mélyítik el a film készítői, eredményképpen egy roppant nehéz drámát megteremtve.       

A Sunset Limited (2011)

Kamaradrámát könnyű készíteni, csak kevés helyszín meg pár jó színész kell hozzá. Kamaradrámát mocskosul nehéz készíteni, ugyanis a kevés helyszín és a pár jó színész a legvirtuózabb kameramozgások, valamint leggyönyörűbb dallamok mellett is unalomba fullad. Ebből következik, hogy létfontosságú a sztori, amit az amerikai The Sunset Limited esetében nem bízták a véletlenre, hiszen Cormac McCarthy (Nem vénnek való vidék, Az út) hitről és életfilozófiáról szóló drámáját dolgozták fel. Méghozzá Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson főszereplésével. Ilyen alapok mellett nehéz lenne negatívumot találni. Egyedül a történet alakulásának sebességét lehetne felróni az alkotóknak, elvégre a másfél órás film szövegkönyve terjedelmében simán übereli a Hobbit-trilógiáét. Azonban ha sikerül a nézőnek ráhangolódni a dialógus menetére, akkor egy pillanatig sem fog unatkozni.

Holy Motors (2012)

A francia Leos Carax tizenhárom évnyi (részint kényszerű) hallgatás után jelentkezett egész estés filmmel, hírnevének megfelelően ezúttal sem fogta vissza magát. A Holy Motors ugyanis nem tekinthető koherens egésznek, egymástól független és bizarabbnál-bizarabb epizódok összefűzésének az eredménye. Az önálló epizódok sem a történetük miatt érdekesek, mivel szinte valamennyi a francia szürrealista filmművészet előtti tisztelgés és részint beintés az álomgyár által puffogtatott sablonoknak. Közös metszetnek egyedül az egyébként brillirozó Denis Lavant karaktere tekinthető, akinek dilemmája erősen hajaz Fellini 8 és ½ c. filmjének főhőséhez. A Holy Motors tehát egyáltalán nem a nagyközönségnek készült, talán Carax az egyetlen, aki érti is alkotását. Az viszont vitathatatlan, hogy az elmúlt jó pár év legegyedibb filmjeinek egyike.

Mandarinok (2013)

Listám másik kamaradrámája egy 2013-as észt-grúz koprodukció, amely az 1992-es grúz-abház konfliktus idején játszódik. A háborús övezet lényegében véve díszletként értelmezhető, mivel a történet alapvetően egy asztalosmester házában játszódik. Ivo (Lembit Ulfsak) és mandarintermesztő barátja, Margus (Elmo Nüganen) teljesen elhatárolódik a háborús eseményektől, segítenek bárkinek, akik éppen a házuk előtt állnak meg. Azonban egy ütközet után a két egymással szemben álló sereg egy-egy katonáját kell ellátniuk. A konfliktus tehát adott, amit Zaza Urushadze író-rendező számos morális kérdéssel tetőz, emberségről az embertelenségben.

Leviatán (2014)

Mit tehet a kisember a rendszerrel szemben? A Leviafan tulajdonképpen szintén Jób-történetének feldolgozása, de jóval továbbmegy a bibliai történet motívumainál, hiszen a cél a rendszerkritika. Bár az orosz aktuálpolitika segítségével ábrázolja mondanivalóját, üzenete annál sokkal általánosabb. Saját kérdésére a film a szépen, lassan építgetett történetének végén arconcsapás formájában adja meg egyértelmű és sajnálatos válaszát. Andrey Zvyagintsev drámája kakukktojás a listámon, hiszen nem csak említésre méltónak, hanem az adott év legjobb alkotásának tartom.

+1: Il racconto dei racconti (2015)

Az írásomnak valamilyen szintű aktualitást adva az idei felhozatal számomra legérdekesebb filmjéről is írnék pár sort. Az olasz Matteo Garrone filmje a kiadott marketinganyagok alapján komoly fába vágta a fejszéjét. A 17. században íródott Pentameron - A mesék meséje avagy a kicsik mulattatása c. mesegyűjtemény alapján készült mű láthatóan nem a már jól ismert történeteket hivatott elmesélni. Sokkal inkább egy fantasy világbeli város morális zsákutcáiba próbál elkalauzolni minket. Az első kritikák alapján inkább több, mint kevesebb sikerrel.