A filmkészítők körében mindig meg volt az igény, hogy a II. világháború egyik legszörnyűbb tragédiáját, a holokausztot valamilyen módon körbejárják. A máig legismertebb valószínűleg a Steven Spielberg rendezte Schindler listája, de érdemes megemlítenünk a Robin Williams főszereplésével készült Hazudós Jakabot, a Roberto Benigni fémjelezte Az élet szépet, A zongoristát, A csíkos pizsamás fiút, A felolvasót, a magyar vonatkozású Jób lázadását és a Sorstalanságot, illetve a Becstelen brigantykat.
A lágerek világát egészen újfajta szemszögből, a Sonderkommando tagjainak világát megmutató Saul fia az idei cannes-i fesztivál egyik nagy meglepetése volt: megkapta a zsűri nagydíját, a nemzetközi kritikusok díját, különdíj járt Zányi Tamás hangmérnöknek. Mégis mennyivel tud többet, illetve mást mutatni ebben a témában ez a film az eddigiekhez képest? Valóban olyan különleges alkotásról van?
Egy ideig megpróbálhatjuk és képesek is vagyunk kizárni a külvilágot, minden szörnyűségével együtt. Saját döntésünknek köszönhetően eljuthatunk egy olyan pontra, amikor már senki és semmi nem érdekel, semmi sem fontos a számunkra. Aztán hirtelen a semmiből, szinte villámcsapásként felbukkan valami, ami kíméletlenül visszaránt az érdektelenségből a jelenbe. Ez történik Nemes Jeles László első nagyjátékfilmes rendező főszereplőjével is.
Saul magyar zsidó, akinek az auschwitzi Sonderkommando egyik tagjaként az a feladata, hogy a gázkamrába kísérje a táborba folyamatosan érkező embereket, majd eltüntesse a holttesteket a következők transzport megérkezéséig. Mikor egyik alkalommal találnak egy már alig élő kisfiút, megint érdekelni kezdi valami, úgy gondolja, az ő fia. Innentől kezdve már csak az a vágy hajtja, hogy megadhassa a végtisztességet a gyereknek, ezért újra és újra nekiindul, hogy találjon egy rabbit, aki elmondja a Kaddist.
Nemes Jeles László érdekes és szokatlan filmnyelvet használ. A film visszatér az úgynevezett akadémiai formátumhoz, a 4:3-as képarányhoz, ami a mai néző szemének „szűknek" tűnik. A kézi kamerás megoldásnak és a kis mélységélességnek köszönhetően nincs olyan kép, ami teljes egészében befogná a teret, amiben az események folynak. A történetben feltűnő emberek arca alig kivehető, néhány fontosabb szereplőtől eltekintve a többség elmosódott embertömeg. Ezzel a megoldással mutatja be, hogy Saul már mennyire mély apátiába süllyedt a körülötte zajló eseményekkel szemben. Csupán úgy tud megküzdeni a lelkiismeretével, hogy figyelmen kívül hagyja a biztos halálba menők tömegeit.
A folyamatosan mozgásban lévő, Saul fejével egyvonalba helyezett kamera, ami állandóan főhősünk nyomában van, zaklatottá, idegőrlővé teszi a filmet. Néhány nyugodtabb pillanattól, pár perces lecsillapodástól eltekintve alig van nyugvópont, és olyan jelenet, amikor nincs mozgásban. A rendező nagyon ötletes megoldása, hogy Saul követéséve hol hosszabb, hol rövidebb időre, de a haláltábor minden szegletébe eljutunk, szemtanúi leszünk a különböző részeken zajló eseményeknek, bepillantást nyerünk a tábor végóráiba.
A 107 perc nem csak Sault és a tábor lakóit őrli fel, hanem a nézőt is. A korábban taglalt technikai megoldásoknak köszönhetőn mi is átélünk mindent, ami a táborba belépőkkel történik. Az események szinte azonnal beszippantanak minket. A játékidő sokkal hosszabbnak tűnik, hamar telítődünk a pusztítással, az emberség teljes hiányával, és tehetetlenül nézzük a történéseket. A színek is jól szimbolizálják ezt az egészet. A szürke többféle árnyalata, melyet sokszor megtörnek az emberi test rózsaszínes színei, lassan egyeduralkodóvá válnak. Egyre inkább az elkeseredettség, a kilátástalanság kap helyet, és ezekhez nagyon jól illenek.
Én körülbelül a játékidő felénél éreztem úgy, hogy ki kell mennem, szükségem van egy kis nyugalomra, annyira letaglózó az egész mozi. Még sosem éreztem ilyen feszültséget mozi teremben, mint ennél a filmnél.
A Saul fia tényleges szereplőiről, a lágerekben dolgozó rabok, a Sonderkommando tagjainak szemszögéből még nem láthattuk a lágerek életét. A film nem mond felettük ítéletet, a néző viszont elgondolkodik azon, hogy ők most akkor áldozatoknak vagy ugyanolyan gyilkosoknak tekinthetőek-e, mint a haláltáborokat létrehozó és működtető nácik.
Az már sosem fogjuk megtudni, hova jutott volna az emberiség, ha a II. világháborúban elpusztított emberek millióinak tudása, szakértelme nem veszett volna el. Éppen azért, hogy még csak hasonló se fordulhasson elő, szükség van még a Saul fiához hasonló filmekre. Kellenek, hogy az utókor emlékezhessen, és tanulhasson elődei hibájából, és ha legközelebb szükség lenne rá, akkor azt merje mondani, Nem engedem! Éppen ezért minden középiskolásnak kötelezővé tenném Nemes Jeles László filmjének megtekintését. A holokauszt igenis olyan téma, melyről beszélnünk kell, és fel kell dolgoznunk, hogy még egyszer ne következhessen be... semelyik nép kárára.
Végül pedig visszakanyarodva a bevezetőben feltett kérdésre: a Saul fia több tekintetben is hasznos film. A rendező által alkalmazott technikai trükkök kellenek ahhoz, hogy a kor emberét kirántsa a megszokott környezetéből. A naponta jelentkező hírekben már olyan sokféle szörnyűség ér el hozzánk, a filmek, sorozatok is egyre sötétebbek lesznek, ezektől pedig olyan fásultsággal és unalommal viseltetünk bármilyen tragédia iránt, hogy már csak egy ilyen erejű alkotással lehet ránk hatni. Saul alakja, és az általa bejárt út kell ahhoz, hogy rájöjjünk, a környezetünkben zajló események, illetve a mi életünk apró bosszúságai milyen apróságok ahhoz képest, amiket alig 70 évvel ezelőtt kellett megélnie embereknek.
Minden hasonló témájú film fontos, hiszen hamarosan eltűnik az a generáció, akik túlélték a holokausztot, és már csak így fogunk tudni emlékezni. Éppen ezért aki teheti, menjen el, és váltson jegyet Nemes Jeles László alkotására. 10/10
