Sosem rajongtam az Assassin’s Creed játékokért, így az első pár rész kimaradt az életemből (de, ami késik, az nem múlik), azonban, amikor bejelentették, hogy jön a mozifilm, méghozzá egy igen neves színészi gárdával, akkor úgy döntöttem, hogy üsse kő, belevágunk a már-már legendássá váló játéksorozat azon részébe, ami talán a legkönnyebben fog csúszni. Nem vagyok az a grafikamániás ember, de jobb szerettem volna egy újabb epizóddal kezdeni, és így esett a választás a kalózos, kritikailag eléggé jónak tartott Black Flagre, ami egy csapásra a széria rajongójává változtatott. Ma már el nem tudom képzelni magam úgy, hogy ne figyeljek fel egy-egy AC hírre.
A Colonial era harmadik játéka hozta el azt a változást a szériában, legalábbis, ami az AC3 és a Rogue közti időszakot jelenti, amit a rajongók a legjobban vártak. Kimaxolták a történetmesélést és a játékmenetet. Connor Kenway nagyapja, Edward Kenway az életéből adódóan elhozta a lazaságot, a szabályok nélküli kalandozást az AC franchiseba, ami már-már majdhogynem GTA szintre fejlődött.
Hősünk az elején még szakadt nadrágban, egy hajótörés áldozataként tengődött egy szigeten, ahol belebotlott abba a személybe, aki megváltoztatta az életét. Egy Walpole nevezetű férfit tett el láb alól, akinek benyelte asszaszin hacukáját, valamint a gyilkosságból eredően a személyazonosságát is. Így lépett be Edward egy több évszázada zajló háborúba, ahol nem félve, hanem bátran és okosan taktikázva próbálta meg kivenni a részét, és ezáltal elérni életcélját, a rengeteg pénzt. Edward azért lépett le otthonról, mert nem volt elegendő pénze, így megígérte nőjének, hogy addig nem tér vissza, amíg meg nem gazdagszik. A kalózélet ideálisnak bizonyult, ám az élet korántsem volt habos torta.
Bár Edward remek harcos, okos és fáradhatatlan gyilkológép, a kalandja során többször is olyan helyzetbe keveredett, ahol az élete csupán egy hajszálon múlt. A Black Flag viszont pont ebből szerzi az erejét, ugyanis a történet rendkívül csavaros, telis-tele van árulásokkal, szebb és rosszabb napokkal, színes és gyönyörű tájakkal. A készítők emellett nem fogták vissza magukat, hiszen szinte minden egyes szigeten találunk valami érdekességet, valami olyan elrejtett tárgyat vagy kincset, ami az ezer színben pompázó játékot még színesebbé teszi. A Black Flag világa hatalmas, szinte végtelen játszóteret biztosít a gamernek, aki mind szárazföldön, mind pedig tengeren órákat tud eltölteni anélkül, hogy a fő storyt pörgetné a végéhez.
Apropó tenger… a Karib-tenger látványvilága, a vízből kiugráló delfinekkel és itt-ott felbukkanó bálnákkal elképesztően élethűvé teszi a játékot a billentyűzet mögött lévő „kalóznak”. A kalózhajó irányítása pedig tökélyre lett fejlesztve, így nem kellett már annyira megszenvednünk egy-egy hajós ütközetkor, mint anno a 3. epizódban. Bálna és cápavadászat, erődök és raktárak elfoglalása biztosította a változatos játékmenetet a tengeren, ahol megszedhettük magunkat arannyal, ha éppen fejleszteni szerettük volna kardunkat, hajónkat, fegyverünket, esetleg ruházatunkat. Bár a tengeri hajózás és az ütközetek közben rengeteg külső tényezővel is meg kell küzdenünk, legyen itt szó a part közelségéről vagy az időjárás változásáról, a kifinomult kormányzásnak, és a kamera forgatásának hála minden olyan zökkenőmentesen haladt, mintha mi is vérbeli kalóznak születtünk volna.
Edward Kenway kalandja nem csak Assassin’s Creed játékban, de a kalózos zsánerben is kiemelkedőnek számít. Hangulata, az aprólékos és szinte mindenre kiterjedő megvalósítása teszi olyan játékká, amit nagyon nehéz letenni. Kiváló főszereplő, egy kissé talán unalmas jelenkori story-line, de amikor visszaugrunk a memóriába, akkor bizony nincs megállás. Reszkessetek spanyolok! 10/10
