Lehetséges-e, hogy szinte egy időben készüljön el egy sorozat és egy film, melyek ennyire sokban hasonlítanak egymásra? A válasz: igen, bár ennek kicsi az esélye.

Alberto Rodríguez krimijét a tavalyi év egyik legjobb sorozatának (True Detective-A törvény nevében) testvérének tartják. Itt is két férfi rendőr van, egy sorozatgyilkos, és az egysíkú csodaszép táj alapozza meg a misztikus hangulatot. Viszont nincs filozofálás és egyetlen idősíkon játszódik a történet.  A sorozattól eltérően komoly társadalomkritikát és olyan lélegzetelállító beállításokat kapunk, melyek túltesznek Adam Arkapaw, a sorozat operatőrének munkáján. Ha az Alex Catalán által teremtett látvány lenne az egyetlen pozitívuma, akkor is kötelező film lenne. De ennél nagyobb szerencsénk van.

A Franco diktatúra bukása után, 1980-ban járunk egy mocsarakkal körülvett, Isten háta mögötti andalúz falucskában. Amikor egy lány testvérpár eltűnik, a nyomozást két madridi rendőr (Javier Gutiérrez és Raúl Arévalo) kapja meg, amolyan büntetésképpen: az egyikük a régi rendszer híve és szolgája volt, a másik pedig még az átalakuló helyzetet is radikálisnak tarja. Bár eleinte a két eltűnt lány megtalálása a feladatuk, az ügy hamar gyilkossági nyomozásba vált át, amikor kiderül, hogy korábban másoknak is nyoma veszet márt hasonló módon.

Nem tudni, hogy direkt vagy tudatosan választotta a rendező a mostani hiper-szuper rendőri kütyük előtti időszakot, de jól tette. Itt minden nyomért meg kell küzdenie a főszereplőinknek, szinte puzzle szerűen rakosgatják össze őket, lépésről-lépésre  derítik fel az ügyet. Igazi régi vágású zsaruk, olyanok, mint a klasszikus zsaru filmek kemény öklű, ritkán megszólaló hősei.

Itt minden megszólalásnak, vagy hallgatásnak fontos szerepe van. Az elején már említettem, hogy nincsen filozofálás, de nem is ez az igazán fontos, hanem hogy a gyilkos nyomára bukkanjanak. A rendőrökről csak éppen annyit árul el a történet, amelyből felépíthetőek a karaktereik, a háttértörténetük egy-egy fontosabb állomása, amiknek köszönhetően kicsit megismerjük őket, és akár meg is kedveljük.

Azonban azzal tisztában kell lennie a majdani nézőnek, hogy nincsenek hatalmas robbanások, üldözések, lövöldözések, a történet viszonylag lassan csordogál, a rendező okosan építi a történetet és a feszültséget, az akciók pedig patikamérleggel vannak kimérve, de ezek csak a film előnyére válnak.

A helyszín remekül hozzáad a történet atmoszférájához és nagyon jó hátteret biztosít a modern társadalommal szemben megfogalmazott kritikáknak. Az emberek elkeseredettek és szegények, alig van munka; akinek van, azt nem fizetik meg jól, ezért sok fiatal gondol arra, hogy csak akkor van esélye, ha elszökik. Szörnyű látni, és belegondolni abba, hogy a mélyszegénységben élő fiatalokat mennyire könnyű megvezetni; hogy bármit megtennének, hogy jobb életük legyen, és kijussanak ebből az elszigetelt „nyomornegyedből”. A babona és a család becsületén esett csorba elkerülése fontosabb, mint hogy megtalálják az elkövetőt.

A mocsár környéke szimbolikus, hiszen nem csak fizikailag süllyedhetünk bele, hanem a tetteink következtében is, illetve a rajtunk kívülálló dolgoknak köszönhetően ránthat magával. Meg kell jegyeznünk és meg kell tanulnunk, hogy mindennek következménye van, ami nem csak arra hat, aki megtett valamit, hanem a szeretteink életére is hatással lehet.

A táj életre keltésénél újra vissza kell térnünk a nagyszerű operatőri munkára. Ritkán látunk ennyire sokat mondó, a néma környezetet bemutató képeket. Sokszor felülről mutatja a kamera a mocsár környékét, amely eleinte szokatlan, de ettől válik igazán egyedivé a film látványvilága. Érdemes megfigyelni, hogy némelyik kép mennyire hasonlít egy-egy emberi szervre, például a film elején egy agyra.

A 105 perc alatt alig hallunk zenét, amely ugyancsak szokatlan. Azt tartják, hogy egy-egy dal vagy komponálás sok mindent hozzátehet a történethez, az abba való beolvadásba. Itt azonban a hallgatás, a némaság sokkal többet mond, mind a szereplők, mind a környezet ábrázolásában.

Bátran ajánlom mindenkinek a Mocsárvidék megtekintését. Azoknak is, akik hozzám hasonlóan látták a True Detective-et, hiszen ők is élvezni fogják a filmet. Alberto Rodríguez alkotásának egyszerre áldás és átok, hogy a sorozathoz hasonlítják. Felkelti a figyelmet a párosítás, viszont azt az érzetet kelti, mintha csak egy szimpla másolat lenne, pedig annál sokkal több. 9/10