Lassan kibontakozni látszik egy különös alműfaj a dramedyk amúgy is kevert világán belül, melynek lényege, hogy mutassuk be a rák és az elkerülhetetlen vég feldolgozását a körülményekhez képest vidáman, lehetőleg fiatalok szemén keresztül. Fifti-fifti, A nyugtalanság kora, csak hogy a jobbakat említsem. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni is ezeknek a filmeknek a sorát bővíti, így könnyen felmerülhet bennünk az a nem teljesen megalapozatlan gondolat, miszerint a sokadszorra előtt poén már nem üt akkorát. Az idei Sundance fesztiválon kiérdemelt zsűri-, valamint közönségdíj viszont ennek az ellenkezőjéről árulkodik. Nem véletlenül, hiszen Jesse Andrews könyvéből Alfonso Gomez-Rejon olyan filmet forgatott, ami csak egy darab követ lenne képes hidegen hagyni. Sikerült a bravúr, a bejáratott poént frissen tálalták.
A titok abban rejlik, hogy egyrészt a film nem "csak" a halálos betegség feldolgozásáról szól, hanem egy felnövéstörténet is egyben, másrészt olyan karakterekkel van tele, akikről én személy szerint egyenként is képes lennék megnézni egy-egy másfél órás filmet. A film főszereplője Greg (Thomas Mann) és legjobb barátja, illetve kollégája, Earl (RJ Cyler) óvodás koruk óta ismerik egymást, teljesen más közegben nőttek fel, de van bennük egy közös dolog, ami elválaszthatatlanná teszi őket, hatalmas fimbuzik mindketten. Ami aztán odáig fajul, hogy filmklasszikusok no-budget rövidfilm verzióit készítik el barkácsmódszerekkel, szám szerint negyvenkettőt. Hogy ez az igen szimpatikus tulajdonságuk kialakulhasson, abban nagy szerepet játszik Greg édesapja, aki amellett hogy hatalmas filmgyűjteménnyel és háttértudással rendelkezik, gondoskodik arról is, hogy a srácokat megismertesse a nemzetközi konyhaművészet legbizarrabb szörnyszülötteivel. Nick Offerman az év talán legjobb mellékkarakterét hozza az apa szerepében.
A srácok gondtalan életét Greg édesanyja zavarja meg, aki unszolja fiát, hogy látogassa meg iskolatársát, Rachelt (Olivia Cooke), akiről kiderült, hogy leukémiában szenved. A fiú ellenkezik ugyan, de végül, hogy a szülői nyomás enyhüljön beadja a derekát, nem sejtve, hogy a látogatás mekkora hatással lesz az életére.
Nem hibáztatok senkit, aki azt gondolja, hogy ezután jön valami megszokott gejl, reménytelen és tragédiába torkolló, vagy esetleg pont hogy lehetetlenül pozitív végkimenetelű szerelmi történet. De megnyugtatok mindenkit, erről szó sincs! Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni a barátságról szól. A felnőtté válásról szól, arról a módjáról, ami közben nem válik belőlünk befásult, megfáradt zombi. A kreativitás varázsáról szól, arról, hogy a filmek varázslatosak és fanatikusnak lenni jó, még akkor is, ha kicsit hülyének néznek. Az elmúlásról szól, és arról, hogy miképp hagyunk nyomot magunk után, miután elhagyjuk az árnyékvilágot. Mi, nézők közben pedig csak azon kapjuk magunkat, hogy együtt röhögünk és sírunk a szereplőkkel. Hát mi ez, ha nem a mozi varázsa?
10/10
