Nagyjából három év telt el azóta, hogy úgy jöttem ki egy moziból, hogy a látottaknak sikerült maradéktalanul a hatásuk alá vonniuk, és elejétől a végéig ott is tartaniuk. Ilyesmi azért nem történik minden nap sőt, sajnos egyre ritkábban. Nem olyan nehéz kitalálni, az Interstellarról van szó. Nolan film, ahogy most ez is. A Dunkirk a második alkotás az utóbbi egy hónapban, amit körberajong a sajtó (mert ettől odalesznek, efelől semmi kétség), de ha a Nyomd, bébi, nyomd abba a szerencsétlen helyzetbe kerülne, hogy véletlenül Nolan filmje mellé tennék, Bébi ott maximum a kávét főzhetné. Cukor nélkül, kis tejjel, köszönjük. A Dunkirk ugyanis maga a döbbenetes, varázslatos, utánozhatatlan moziélmény.

Ha azt mondanám, hogy Christopher Nolan megint megcsinálta, annak hírértéke a nullával lenne egyenlő, hiszen eddigi életműve gyakorlatilag hibátlan. Persze a Dunkirk előzetesei nem tüzelték fel annyira a rajongókat, mint azt elvártuk, és a korhatár besorolása miatt is volt aki csalódott. Nem lesznek szakadó testrészek, fröccsenő agyvelők, oda a Mel Gibson-féle harctéri pokolábrázolás, amit a Fegyvertelen katonában láthattunk. Pedig ez valójában mind ott van a vásznon azzal a különbséggel, hogy Nolant jobban érdekli a fejekben dúló pokol, ami ráadásul nem kevésbé vérfagyasztó. A Dunkirk a Ryan közlegény megmentése partraszállós jelenetének antitézise.

A dunkerque-i események filmes szempontból jóformán feldolgozatlan részei a második világháborúnak. Talán csak a Vágy és vezeklés azóta is példa nélküli, vágásmentes, perfekcionizmus komponálta dunkerque-jelenetét lehetne megemlíteni, és ez tulajdonképpen nem is csoda. A Dinamó-hadművelet hollywoodi mércével mérve nehezen könyvelhető el hőstettként, hiszen rengeteg szövetséges katona odaveszett, az a több, mint 330 ezer, aki pedig sikeresen eljutott a angliai partokhoz, túlélő volt, nem hős. Nolan pontosan ezt a gondolatot ragadta meg. Nem  teremt mítoszokat, csak katonákat mutat, akik minden alkalommal összerezzennek, ha a horizonton meglátják körvonalazódni egy ellenséges vadászgép jellegzetes kontúrját a ködben. Kimerülten, sebesülten, halálra rémülve, épphogy túlélve, de még reménykedve.

A Dunkirk nem él a háborús filmek tipikus fogásaival, mégis, mindössze 107 perces hosszával, maga a színtiszta háborús film esszencia. Vannak szereplői, de nincsenek klasszikus értelemben vett fő- és mellékszereplői. A második világháború fordulópontjának a francia partoknál lezajlott, onnan pedig celluloidra emelt pillanatai akkora fordulatszámon, olyan hibátlan elbeszélésmóddal lettek a vászonra álmodva, hogy bizonyos szempontból hívhatjuk ezt műfajteremtésnek. Nem csak, hogy az idősíkokat kapjuk megkeverve – ennek ellenére teljesen átláthatóan –, de nincsenek nagyjelenetek, nincs felvezetés, elbeszélés vagy csúcspont, ennek a filmnek minden egyes másodperce olyan, akár a legborzongatóbb horror, a legkeményebb akciófilm és a legkatartikusabb dráma egy közös olvasztótégelyben. Olyan moziélmény ez, amilyenben már hosszú ideje nem volt részünk, és amihez foghatóért nagy valószínűséggel ismét várnunk kell majd jó pár évet.

A sistergő feszültség, ami folyamatosan jelen van már a film kezdetétől, arra késztet, hogy pislogás nélkül fogadd be Hoyte Van Hoytema operatőr bámulatos képeit. A kamera bejárja a térség partjait, felszáll a levegőbe, majd megmerül a tenger olajos vizében, miközben a néző beleszorul a székébe, és levegőt is alig kap a végtelenül felemelő, de ugyanakkor kíméletlen történések láttán. Eközben Hans Zimmer félredobta mindazt, amit eddig a filmzenéről gondoltunk, és ehelyett magát a színtiszta, idegi feszültséget zenésítette meg, mely egyszerre gyönyörű és zsigerig hatolóan félelmetes. Ez a végletekig kiszámított, és minden mozzanatra reagáló hangfolyam olyan döbbenetes egységet képez a látottakkal, amilyenre még nem nagyon volt példa, és amilyenre Edgar Wright Baby Driverjénél számítottam, hiába.

Érezni Hitchcock, Spielberg, Iñárritu és a régi nagy háborús filmek rendezőinek szellemét, mégis ez a film egyértelműen és elvitathatatlanul Nolan alkotás, még akkor is, ha lecsupaszított volta ellenére sok tekintetben különbözik az eddigi filmjeitől. A minimális CGI használat és a valódi járműveken, valós helyszíneken forgatott jelenetek elütnek mindattól a túlzsúfolt látványvilágtól, amit az utóbbi években megszoktunk, ettől pedig mindennél jobban úgy érezzük, részesei vagyunk az eseményeknek. A ledobott bombák és az elsütött géppuskák hangjaitól pont akkor és annyira rezzenünk össze, mint az a katona, akinek nyaki ütőerét szétszakítja a célba ért lövedék, aminek süvítése épp megijesztett az előbb. Ne nagyon vegyen senki mártogatóst, mert még az acélidegzetű nézők is a karfát fogják markolni, és el sem engedik majd a végéig.

Kikiáltani a Dunkirket az év filmjének, csupán egy erőtlen vállveregetésnek hatna, ez a film annál jóval többet érdemel. Nem kevesebbet, mint, hogy mindenki, aki szereti a mozit – és az is, aki nem – , áldozza rá az idejét és nézze meg. Moziban. Cserébe elfelejted majd ki vagy, ügyvéd, buszsofőr, a negyedév dolgozója, vagy csak egy naplopó, és másfél órára leszel tengernagy, vadászpilóta, túlélő, egy katona a sok közül. Az év... az elmút pár év legjobb, leglenyűgözőbb filmélménye, na... 9,5/10

A film MAFAB adatlapja