Stephen King vaskos, ám lendülete és körmeink tövig rágására késztető izgalmai folytán mégis gyorsan olvasható regényéből nehezen ugyan, de csak elkészült az első mozis adaptáció (az 1990-es feldolgozás ugye csak egy két részes TV-film volt). Az AZ rögtön az idei év egyik nagy eseményfilmjévé is avanzsált, részben a meglehetősen agresszív marketingkampánynak köszönhetőn, minek hála az utóbbi hetekben még a csapból is Krajcáros undorító vigyora folyt. De egyrészt kit zavar, ha egy jónak ígérkező King adaptáció promóiba botlunk úton-útfélen? (Minket biztosan nem.) Másrészt pedig az író rajongói számára a reklámok nélkül is ugyanekkora esemény a filmnek már a puszta létrejötte is. Megnéztük, hogy milyen lett végeredmény.
Lakat Barnabás: Szerintem kifejezetten jó, ami annak köszönhető, hogy az alkotóknak sikerült több szempontból is bölcsen nyúlniuk az alapanyaghoz. Egyrészt nagyon jót tett a filmnek, hogy a könyv felváltva megjelenő két fő idősíkját elkülönítették, minek eredményeképpen a mostani filmben, csak a gyermekkori események lettek feldolgozva. Kapunk így egy nagyszerű, a nyolcvanas években divatos, nevezzük így, „ifjúsági horrort”. Az utóbbi években a Super 8 és a Stranger Things voltak hasonló jellegű művek, melyek ráadásul a nevezett évtizedben is játszódtak és vitathatatlanul sokat merítettek Stephen King munkásságából. Emellett sikerült megragadni a könyv velejét, ugyanis bár horror regényről beszélünk, amiben egy bohóc gyilkol, ez mégsem csak egy gyilkos bohócos horror, sokkal inkább egy véresen komoly darab a barátságról, a felnőtté válásról és a felelősségvállalásról. A gonosz bohóc pedig nem egyszerű hentes, aki arra hivatott hogy a történetben feltűnő karaktereket módszeresen lekaszabolja. Nem is bohóc ő valójában, hanem egy különös, megfoghatatlan entitás, ami olykor bohóc gúnyát ölt. A világban létező összes rossz, beleértve az iskolában a gyengéket és kirekesztetteket vegzálók krumpliorrú manifesztációja. A gonosz esszenciája ellen pedig mi más lehetne a fegyver, mint az önzetlen szeretet? Nagyon tömören megfogalmazva nagyjából ez adja King remekének a lényegét, és ezt a gondolatiságot sikerült jól vászonra adaptálni.
Ebben nagy szerepük van az imádni való gyerek karaktereknek, akik hol bájosan esetlenek, hol elképesztően vagányak és tökösek. A Pennywise-t alakító Bill Skarsgard pedig lubickol a szerepben, bár azt hozzá kell tennem, hogy a vártnál kevesebb idő jut neki. Ez a majdani folytatásban gyaníthatóan változni fog, hiszen abban már nem lesznek ott a lurkók, akik elvihetnék előle a show-t. Összességében tehát elmondható, hogy a casting remek és Andy Muschietti rendezői munkájára sem lehet egy szavunk sem. Hol megható, hol félelmetes, olykor pedig vicces is, pont mint egy jó írás King-től Ez AZ! - gondoltam a stáblista felgördülése közben, és várom szeretettel a második fejezetet.
Creativ3Form: Sajnálatos ténnyé kezd válni, hogy az emberek nem igazán tudják, hogy a horror nem csupán az ijesztő szörnyek, a saját hajától nem látó sikítozó kislányok és az egyéb más ehhez hasonló elemek sorozatából áll. Bár igaz, ezeknek a recepteknek is vannak jól működő kiadásai, amiktől napokig nem tud aludni az ember. Ám ez a műfaj sokkal szélesebb skálán mozog annál, mint ami a köztudatban él. Ennek legékesebb példája Stephen King AZ regényének újra feldolgozása. Természetesen a tipikus ijesztgetős horror elemek itt is megvannak Pennywise és az ő „legbelső félelmeink” megtestesülésének formájában, de az igazi horror az, amit a gyerekek átélnek, amikor megismerik a szörnyet és leesik nekik, hogy ez bizony nem tréfadolog, hanem egy a nyakuk közelében lévő penge, ami nem ismer kegyelmet velük szemben. Csak egymásra, az egymás iránt érzett szeretetre és a barátságukra támaszkodhatnak, ami döcögős úton vezeti végig őket, de amikor összeérnek a sorsok és a felismerés, hogy csak együtt képesek legyőzni a gonoszt, az erejük mindennel és mindenkivel felér. King ezt a fajta belső pszichés horrort remekül érzékeltette a könyvében, Muschietti pedig remekül érzett rá ennek az ízére, és ha nem is hibátlanul, de még is szívvel és lélekkel tárta elénk AZ igazi erejét.
A sztorit átültette a 80-as évekbe, nyakon öntötte a korszakra jellemző összes finomsággal, ez pedig egy olyan hangulati pluszt adott a történetnek, amibe azonnal beleszeret az ember. Ehhez remekül választotta ki a gyerekszínészeket, akik között fantasztikus az összhang és a kémia, ami ugyan "sokkal több" is lehetett volna, de valószínűleg soha nem fog olyan feldolgozás készülni, ami megmutatná nekünk azt a "sokkal több" változatot. De nem csak a kémia, hanem a humor faktora is remekül működik a fiataloknak, helyenként vígjátékokat megszégyenítő beszólásokat tolnak, aminek nagy százaléka a Stranger Things-ből megismert Finn Wolfhard-hoz köthető lévén, ő játssza a Richie Tozier karakterét, aki a mókamester volt King regényében (és az 1990-es TV film változatban). Viszont a társait se kell félteni, rendre visszaszólnak és emiatt jó pár hangosan röhögő részben lesz részünk, amit akár műfaj idegennek is titulálhatnék, de nem teszem, mert ez is szerves része annak a remekül működő kémiának és összetartó erőnek, ami AZ legyőzéséhez szükségeltetik. Viszont nem csak humor, hanem drámai érzelmek is bőven akadtak a filmben, ezt pedig a Beverly Marsh karakterét eljátszó Sophia Lillis hozza a legerősebben. Elképesztő profin játszotta el a sok mindent átélt és sok mindenen keresztülment fiatal lányt, akit az apja zaklatása mellett az osztálytársai kiközösítését is nap mint nap át kell élnie. A legerősebb kisugárzással és szerethetőségi faktorral ő bír, lenyomva az imént említett mókamestert is. És ez a műfajtól picit eltérő elmesélési stílus adja a sava-borsát a horrornak, amit sokan félreértenek, illetve nem jön át nekik teljesen. AZ a bennük lévő kétséget akarja félelemmé átformálni, és ennek érzékeltetése remekül van felépítve, végigvezetve, majd a csúcsponton feltéve az i-re azt a bizonyos pontot. Bill Skarsgård tökéletes választás volt a bohóc szerepére, teljesen átszellemült és magáévá tette a karaktert, elérve ezzel, hogy a vigyorai és a vihogásai ellenére egy minden elemében félelmetes gonosz váljon belőle, és ne csak a szereplőkön, hanem bizony rajtunk, a nézőkön is kitörjön a frász a puszta jelenlététől. Ráadásul Muschietti elmondásai alapján, ez csak az előétel volt AZ karakterével kapcsolatban, a főétel majd csak a folytatásban kerül terítékre. De ez így volt rendjén tekintve, hogy ez a film elsősorban nem róla szólt, hanem arról, amit az ő jelenléte okozott a fiatalok mindennapjaiban. Aztán, hogy mi is ő pontosan, majd kiderül(het) a folytatásban, és akkor Bill Skarsgård is megkaphatja azt a mennyiségű játékidőt, amit ezúttal nem adtak meg neki olyan mértékben, mint előzetesen azt elvártuk volna. Ám ahhoz, amiben az első fejezethez kellett a jelenléte, tökéletesen elegendő és hatásos volt ennyi is belőle.
Szerettem anno TV film változatot és bár a könyvből is van még pár oldalam (jó pár), de még is elégedetten hajtottam a párnámra a fejemet az éjszaka. A régi változatnál sokkal bátrabb, merészebb és bevállalósabb alkotás lett minden téren, és ezáltal sikerült jobban megragadnia és átadnia King művének az igazi értékét. Sokakban ez lehet picit csalódást fog majd kelteni, sőt. Az is lehet, hogy mint horrort, a többség majdhogynem értékelhetetlennek fogja titulálni, pedig ez az átlagnál egy sokkal szélesebb skálán mozgó alkotás lett, aminek ha átengedjük magunkat és elfogadjuk azt a tényt, hogy a horror nem csak a szemmel is látható és érzékelhető testet öltött gonoszból áll, akkor bizony elégedetten fogjuk elhagyni a mozi termet. Én személy szerint epekedve várom a második fejezetet.
Remy: Néhány hónappal ezelőtt ismerkedtem végérvényesen Stephen King azon bohócos művével, amivel már évek óta szemezgettem, de végül sosem jutottam el odáig, hogy megtekintsek. A Tim Curry fenomenális játékával fűszerezett 1990-es TV-film a maga módján egy kiváló adaptáció volt, noha a b-érzést egyszer sem igazán sikerült levetkőznie. A játékidő hosszú volt, ám tetszik vagy sem, illő volt egy ennyire sok játékperccel megáldott alkotást készíteni a regényből. Ugyanis a könyv nem rövid, a történet pedig több annál, hogy egy bő két órás mozifilmbe belepasszírozzák. Andy Muschietti pedig szerencsére tisztában volt ezzel, így az első mozifilmje csupán a regény első felével, a gyerekkori fejezettel foglalkozott. S milyen jól tette!
A Stranger Things után végre ismét kaptunk egy remek ifjúsági horrort, ami nem kifejezetten a trancsírra épült. Noha meglepő módon Muschiettiék nem fogták vissza magukat, hiszen a film elképesztő módon R-Rated lett, de pont emiatt lett igazán súlya a történéseknek. Szerencsére a vérengzés nem vette át a hatalmat a film felett, így megfelelő időt szántak a készítők arra is, hogy a karakterek közötti kémia kibontakozzon és működjön. Bár tény, ezt az akadályt anno az 1990-es verzióban is sikerrel vették. Mindazonáltal hangulatban, történetvezetésben, és látványban is megállja a helyét a mozi, ami Bill Skarsgård kitűnő játékával megbolondítva új életet lehelt a horror műfajba. A feladat tehát adott a jövőre nézve, méltó folytatást és lezárást kell készíteni a filmhez, mert megérdemli!
Duba Dániel: Igen, azt hiszem az előttem szólók mindent elmondtak, ami elmondható, szóval én már csak egy kólát kérek.
Ámbár, ha szabad megjegyeznem, Pennywise és a Losers' Club összetűzéseinek bemutatása ugyan rém félelmetesre sikerült, ha belegondolunk, a "valami leírhatatlan borzalom szedi az áldozatait" tematikára megteremtett műveknek nagyon is lényeges elemei hiányoznak ebből a filmből, ezek pedig az ágyútöltelékek. Azok a jobb sorsra érdemes – de a forgatókönyv által nagyon is jogosan odavetett – mellékkarakterek, akiknek nemes, de korántsem irigylésre méltó feladatuk a kínkeserves, nem ritkán kegyetlen halál bemutatása, láttatása, a valós veszély érzékeltetése. Azok a bátor férfiak és nők, akik mindig a megfelelő pillanatban választják le fejüket vagy végtagjaikat torzóikról. Akik vérüket halálsikolyaik közepette spriccelik a falakra – nem ritkán több méter távolságra is. Azok, akik nem átallják megmutatni a kamerának májaikat, veséiket, vastagbelüket, ha azt a jelenet heve úgy kívánja. Megannyi horrorfilm állandó szereplői ők, de hiába keressük őket Muschietti amúgy remek hangulatú adaptációjában, itt nekik nem jutott dinnyeföld. Ezennel kérem az ide vágó szakszervezeteket, hogy ennek nézzenek utána.
Végül pedig egy rövidke videóval emlékezzünk ezen tragikus hősök áldozatos munkájára, akik ezúttal NEM kaptak szerepet egy horrorfilmben. Gyalázat³!
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
