Nicolas Winding Refn a 2011-es esztendőben megalkotta a Drive című remekművét, mely könnyen lehet, hogy a rendező pályafutásának a csúcsát is jelenti majd. A filmet a kritikusok szerették, és Ryan Gosling pályafutásának is óriási lökést adott a film. Így, amikor hivatalossá vált, hogy ez a páros ismét együtt fog dolgozni, akkor mindenki elkezdte dörzsölni a tenyerét.

Julian egy gyilkosság miatt menekülő, amerikai kábítószer-kereskedő, aki hazájából egészen Bangkokig menekült, ahol a drogügyek elfedése érdekében bátyjával, Billyvel egy thai-boksz klubbot is üzemeltetnek. Billy halála után az anya, Crystal is megérkezik a városba, ahol bosszút forral az elkövető ellen, valamint Juliant is arra készteti, hogy tegyen valamit az ügy érdekében…

Maga a forgatókönyv nem lehetett több pár oldalnál, hiszen jóindulattal is nagyjából fél órába bele lehetett volna sűríteni, és még akkor sem éreztük volna, hogy összecsapott lenne az egész. No, de Refn a filmet belassította, és megalkotott egy zseniális légkört, mely könnyen beszippanthatja a nézőt, ha egy kicsit is oda van a direktor munkásságáért, illetve nem fordít hátat a „másnak”. Ezzel a lépéssel elfedte az üresjáratokat, és egy remekbe szabott összképet kaptunk tőle.

Az előzetesek alapján sokan egy Drive 2.0-át vártak, de egyáltalán nem lett az. A film lassabb, és jóval brutálisabb. Nem féltek átlépni bizonyos határokat. Emellett olyan érzéseket is kelt az emberben, mintha egy Gaspar Noé, Stanley Kubrick, és Tarr Béla egyveleg lenne, mert tartalmaznak olyan kliséket, melyek az említett hármast jellemzik. Színes, lassú, illetve operatőri munkában jeles teljesítményt mutató a Csak Isten bocsáthat meg. Utóbbi jelenség valószínűleg azért vehető észre, mert a kamerák mögött egy bizonyos Larry Smith állt, aki az említett Stanley Kubrickkal is együtt dolgozott már. A filmet valódi környezetben fényképezték, és fantasztikusan komponálták össze a színekkel és a zenei kísérettel.

Hibái vannak a filmnek, és ez ott kezdődhet, hogy nincs kidolgozott karakter, és ez sokaknak szúrhatja majd a szemét. Azonban, ha úgy ülünk le nézni ezt a filmet, hogy kikapcsolunk mindent a külvilágból, lehúzzuk a redőnyöket, és csak és kizárólag a filmre koncentrálunk, akkor a hibák ellenére is egy magával ragadó alkotást láthatunk.

Egy olyan filmet, melyet Refn nem a legnagyobb rétegnek készített, hanem mondhatni saját magának, és azoknak, akik azonosulni tudnak vele. Valószínűleg ezért is rossz a visszhangja az Only God Forgivesnek, mert egyáltalán nem nézőbarát, és amíg a Drive mondjuk tízből hat-hét embernek bejött, addig ez a film egy jóindulattal is maximum tízből kettőnek fog tetszeni.

Én úgy gondolom, hogy Refn kockáztatott, ami lehet, hogy nem jött be neki teljes mértékben, de arról árulkodik, hogy nem akar beállni a sorba, és továbbra is olyan filmeket akar készíteni, amit ő akar, és nem a megmondó emberek. Remélem a jövőben sem okoz csalódást, és még sok jó filmet láthatok majd tőle, és ha végre bepótolom a filmográfiáját, akkor könnyen lehet, hogy bekerül a kedvencek közé, mint rendező. 8/10