Sivatagi táj tárul szemeink elé, a kamera lassan svenkel, majd egyszer csak egy tántorgó alak lép be a képbe. Ahogy közelebb ér meglepődünk, arca eltorzult, rémisztő. Mi lehet ez, hát nem egy óriáspókos filmet nézünk? Az alak aztán eldől, majd ordas betűkkel kiíródik a film címe TARANTULA. Megnyugodhatunk.

A sivatagi kisváros orvosa értetlenül áll a dolog előtt, szerencsétlen flótás egy ritka betegségbe halt bele, aminek a lefolyása legjobb tudomása szerint sokkal hosszabb, mint amennyi idő alatt a férfival végzett. A szálak a helyi megszállott tudóshoz vezetnek, akit akár az öreg Lugosi Béla is játszhatott volna, élete utolsó nagy dobásaként, de sajnos nem így van. A prof valós problémára, a túlnépesedésre és az ebből adódó élelmiszerhiányra próbálja megtalálni a megoldást, egy újfajta hiperhatékony tápanyag kifejlesztésével. A szer azonban nem tökéletes, hiszen az emberek iszonyatos testi torzulásokon esnek át miatta, míg az állatokat rövid idő alatt sokszorosára növeli. A cucc természetesen radioaktív. Ez esetben teljesen logikus lépés ugyebár, hogy ne csak ártalmatlan rágcsálókon, hanem egy amúgy is méretes madárpókon is kipróbáljuk, hogy aztán az a film derekán elszabadulhasson.

Sokan félnek a pókoktól, egy hatalmasra nőtt emberevő szőrös ízeltlábú pedig a lelket is kiijesztheti az emberből, még akkor is, ha csak a mozivásznon tűnik fel. Főleg 1955-ben. A hidegháborús paranoiát, valamint az atombombától és a sugárzástól való rettegést roppant szórakoztató módon feldolgozó óriásszörny filmek hullámát (Gojira 1954, Them! 1954) meglovagoló Universalnál is így gondolhatták ezt. Persze miért is gondolták volna másként? Mondhatni biztosra mentek, hiszen a bejáratott sablonok mellett címszereplőnek egy olyan teremtményt választottak, ami normál állapotában is eléggé ijesztő. A rendezői székbe pedig a Creature from the Black Lagoonnal már bizonyított Jack Arnoldot ültették.

Gyakran fanyalgunk, hogy manapság nincs elég új ötlet, minden csak másolat, vagy a másolat másolata, nos, mint látjuk, volt példa erre régen is.

Mai szemmel nézve a film azért nem túl izgalmas, bár ezt kár lenne hibaként felróni neki, hiszen olyan elemekből építkezik, melyek bár már akkor sem voltak éppen ismeretlenek, azóta kismilliószor felhasználták őket. Másrészről viszont lehetett volna sokkal jobb is, abban az esetben, hogy ha már Tarantula a címe, akkor kicsit nagyobb teret engednek a dögnek, és hagyják egy kicsit játszadozni. Bár ebbe nyilván a költségvetés is beleszólhatott. A pók leginkább csak kepeszt ide-oda a sivatagban, van viszont egy jelenet, amiben megtámadja a prof asszisztensnőjének a házát, és bekukkant az ablakon, na az baromi jó. Erre a szcénára garantáltan emlékezni fogsz.

Az effektekről pár szót… Ezúttal nincs stop motion, vagy  hatalmas bábok, illetve utóbbi két snitt erejéig azért mégis, már ha jól ítéltem meg. A gigantizmusban szenvedő jószágokat két felvétel egymásra montírozásával oldották meg. Ez a módszer egyébként igen hatásos és valósnak ható jeleneteket eredményezett, kiváltképp a ketrecbe zárt kísérleti állatoknál működik jól, a tarantulatámadásoknál néha azért kilóg a pókláb.

A színészek hozzák azt, amit egy ilyen film esetében elvárhatunk, nincsenek egetverő alakítások, de rosszak se. A csodálatos Mara Corday pedig már megjelenésével is emeli az összképet. És most jön a legjobb! Feltűnik a filmben Clint Eastwood is egy nyúlfarknyi, ám dramaturgiailag annál fontosabb szerepben.

A Tarantula arachnofóbiában szenvedőknek nem ajánlott, hacsaknem a gyógyterápia részeként, a klasszikus sci-fi és horrorfilmek kedvelőinek viszont annál inkább.