Detroit, valamikor a nem meghatározott, de nem túl távoli jövőben. Az utcákon mocsok, szegénység, és egyre jobban elharapódzó bűnözési hullám. A rendőrség tehetetlen, de próbálkozik, ám a legtöbb, amit felmutathat, az az egyre bővülő veszteséglista. Detroitban a zsaru fogyó eszköz. A várost mindenestül – beleértve a rendőrséget is – a markában tartó megavállalat, az OCP meg is látja ebben a potenciális üzletet. A bűnüldözés renoméjának helyreállítására tett első kísérlet, mely egy két lábon járó, állati hangon morgó, disznó módjára visító tank formájában manifesztálódik, az első bemutatón csúfos-véres kudarcba fullad. „Zokogni tudnék.” – mondja a vállalat feje, az Öregúr. Hogy lesz így profit? De sebaj, van B-terv. A megvalósításhoz már csak meg kell halnia egy újabb rendőrnek.

Gyermekkorom egyik meghatározó filmes élménye a Robotzsaru, ám annak ellenére, hogy sokan valamiért a mai napig blődségként tekintenek rá, a legkevésbé sem ifjúsági matiné, és valójában a műfaji és jellegbeli korlátokhoz képest igen sokrétű alkotás.

Már eleve a nyitány odacsap, a film egy híradóval kezdődik, amiben százfogas, rezzenéstelen műmosollyal olvasnak be híreket zavargásokról, rosszul elsült fegyverkísérletről, és a kórházban az életéért küzdő, meglőtt rendőrről. „Sok szerencsét Fred!” Mintha csak a középiskolás matekverseny megyei fordulójára készülne a szerencsétlen, és nem a túlvilágra. Ez az alig két perc elég is ahhoz, hogy mindenki számára tisztává váljon, hogy egy erősen szatirikus művel állunk szemben. A következő jelentben aztán le is kerül a jó öreg Fred névtáblája az öltözőszekrényről, másnap már temetik is, nem lehet szarozni, hiszen felhalmozódna a meló a temetkezésieknél. Helyére új ember lép, Murphy, a gondos családapa, aki rögtön az első napján be is adja a kulcsot, de nem ám akárhogy.

A rendező, Paul Verhoeven itt újabb aspektust ad a filmhez. Murphy elnyújtott kínhalála, Krisztus megfeszítésének metaforája, szellemének géptestbe való áthelyezése a feltámadás, a film végén pedig, az elhagyott gyártelepen lezajló leszámolásnál a vízen járásnak is tanúi lehetünk. Aztán ott vannak a híradó részletek mellett olykor spontán feltűnő reklámok, melyek csak erősítik azt az érzetet, hogy a világ, amit elénk tárnak nem más, mint egy hatalmas piac, és minden és mindenki csak áru. Ismerős? Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a film legemberibb karaktere tulajdonképpen egy gép.

Érdekes megfigyelni, hogy a 10 évvel későbbi, szintén nagyszerű Verhoeven mozi, a Csillagközi invázió egy az egyben azon a filmes nyelvezeten íródott, mint a Robotzsaru. Hasonló látványvilág, ugyanazok a szarkasztikus híradó és reklámblokkok. Valamint Basil Poledouris szerezte mindkét film zenéjét, és nagyon hasonló score-t rakott össze. Lehet, hogy a két film egyazon alternatív világban játszódik, csak jó pár év eltéréssel?

A film zenéjére érdemes kitérni kicsit, mert annyira egyedi és fülbemászó, amelyhez hasonlót manapság ritkán hallani. A témához illően tele van remekül használt effektekkel, úgy mint kalapácsütés, vagy fémhuzal rezgés. De van itt vizuális gyönyörből is bőven. Csúcsra járatott stop motion – véleményem szerint az ED 209-es robot mozgásához kimondottan illik is ez a technika -, valamint jó kis matte painting.

A karakterekre sem lehet panasz, még az utolsó mellékszereplő is emlékezetes ebben a filmben, szájukat pedig a korszakra jellemző remek egysorosok tömkelege hagyja el. A Robotzsaru kiállta az idő próbáját, ez nem vitás, és hogy ezek után mit várok a feldolgozástól? Lehet tippelni, ugyanakkor reménykedem, és már nagyon kíváncsi vagyok rá. (10/10)

Ide kattintva elolvashatod, hogy REMY hogyan vélekedik a filmről.