Miért van szükség rendkívüli sajtótájékoztatóra vasárnap 5 órakor? A hidegháború forróvá vált? Kérdezik a felajzott sajtósok. A válasz tulajdonképpen igen, csak nem egészen úgy, ahogy azt gondolják.

1954-ben új szubzsáner született a tudományos-fantasztikus filmek világán belül, megjelentek a radioaktivitástól mutálódott, hatalmasra nőtt rovarokat és egyéb lényeket bemutató hidegháborús paranoia filmek. Lásd még The Black Skorpion (1957), The Deadly Mantis (1957), The Fly (1958), vagy a Tarantula (1955). A sort a Warner égisze alatt készült Them! nyitotta meg, melyben a mexikói sivatagban elvégzett kísérleti atomrobbantásoktól nagyra nőtt hangyák riogatják és tizedelik a jónépet. A film eredetileg színesben forgott volna, ám a stúdió sajnos a forgatás előtt két nappal megkurtította az addig tervezett költségvetést, így mindössze csak a film címe csapódott színesben a vászonra, illetve ma már a képernyőre, ami egyébként nagyon jól néz így ki, és elég különleges is. Kár volt azonban szűkmarkúnak lenni, hiszen abban az évben ez lett a Warner legtöbbet hozó produkciója, nyilvánvaló volt hát, hogy mindenkinek el kell készítenie a saját filmjét a témában. Az éppen az atombombától rettegő közönség zabálta a gigantikus hangyákat, inkább tőlük rettegtek a moziban, mint az igazi fenyegetést jelentő rakétáktól otthon. Ennek a jelenségnek és időszaknak egyébként Joe Dante állított igen szórakoztatóra sikerült emléket 1993-ban, a Matiné című filmmel. Aki bírja a szóban forgó műfajt, és még esetleg nem látta, feltétlenül nézze meg, garantáltan jól fog szórakozni.

De térjünk vissza jelen cikk tárgyához, melynek sztorija és fordulatai senkinek sem fognak meglepetést okozni. Kis túlzással egy az egyben bemásolhatnám azt, amit a Tarantulánál leírtam, csak itt orvos helyett FBI-ügynök van, és nem a mindent tudó professzor asszisztense tart vele, hanem annak a lánya. A kötelező jó nő, ugyebár. De ne feledjük, hogy ez csak azért van, mert rengetegen, köztük első körben a Tarantula készítői is ezt a filmet vették alapul, vagy ha úgy tetszik, koppintották le. Ami lényeges, hogy hangyákról lévén szó a veszélyt nem egy hatalmas szörny jelenti, hanem egy egész rovarhadsereg. A katonaság hamar lecsap a sivatagban található gigantikus bolyokra, azonban a hangyakirálynők szárnyra kelnek, így a cselekmény áthelyeződik Los Angelesbe. A film derekán kapunk némi ismeretterjesztést is a hangyákról a professzor előadásában, ami simán informatívabb, mint manapság a diszkáveri, meg a nesönel dzsiografik a raktárháborúikkal, meg az állati rekordokkal. De komolyan. A film alaphangulata eléggé komor, erre rájátszanak az éjszakai, viharos széllel tupírozott jelenetek, csak úgy, mint a bolyok, illetve a csatornarendszer sötét, veszélyekkel teli világának szemléletes megjelenítése. Néhol azért némi humor is fellelhető a nagy izgalmak enyhítésére. Ott van például a professzor rádióbeszélgetése a lányával. A megvalósításra amúgy egy szavunk se lehet. A hangyákat hatalmas mechanikus bábokkal valósították meg, melyek mai szemmel néha azért megmosolyogtatóak lehetnek (leginkább az esetlen mozgásuk miatt), de akkor valószínűleg ez volt a maximum, amit a trükkmesterek létre tudtak hozni. Vannak aztán igen korrekt robbanások is. Mi kell még?

Lényegében ez egy korszakalkotó mű, mint ahogy arra az elején utaltam. Én pedig személy szerint örülnék neki, ha valakik elővennék és feldolgoznák, persze csak akkor, ha megbízható filmes mesteremberek tennék ezt, és kellő alázattal. Az óriáshangyák pedig a modern trükktechnika segítségével tényleg úgy mozoghatnának, mint ahogy a hangyák szoktak, és rendkívüli erejüket is igen látványosan be lehetne mutatni. Képzeljetek el mondjuk egy tankot cibáló hangyát. Iszonyat jó filmet lehetne összehozni belőle, és szerintem sokkal több értelme lenne ebből remake-et készíteni, mint mondjuk egy nyolcvanas évekbeli horrorfilmből. De míg erre várunk (valószínűleg hiába), addig is tessék megnézni eme klasszikust!