David Gordon Green-nel akkor sikerült szorosabb barátságot kötnöm, amikor Seth Rogen és James Franco szájába jointot adott, és mindezt filmre is vette. Az előtte megjelent munkásságáról sajnos nem sok mindent tudok, talán annyit, hogy erős kontrasztban áll idióta füves vígjátékaival (Ananász expressz, Király!). A Joe viszont távolról sem vígjáték látszatát keltette. A Mud-hoz hasonló indie-drámát vártam tőle, ahol a címszereplő ellopja a showt. A gyerek ugyanaz (Tye Sheridan), csak a címszereplő változott (a szakállas Nicolas Cage). Vagy más is?

Igen, más is. A Joe egy teljes értékű „two men show”, mert Tye Sheridan akkorát játszik benne, hogy azt öröm nézni. Az említett Mud-ban még nem igazán éreztem kiforrottnak a játékát, de most bitang jó lehetőséget kapott a 15 éves Gray szerepében. Mondhatni ő az igazi férfi ebben a filmben, még akkor is, ha Nicolas Cage a címszerepben végre olyat hoz, amit régóta nem láttam tőle. Először azt hittem, hogy Cage majd egy visszafogott alakítást fog nyújtani, de nem, a „tökéletlen” férfi, aki múltja miatt kénytelen behúzni a kéziféket, és mindent higgadtan átgondolni, néha teljesen elveszti eszét, akkor pedig nincs irgalom! Mindehhez tegyétek hozzá azt is, hogy Texasban vagyunk, tehát hamisítatlan redneck akcentusban kapjuk mindezt az arcunkba (néhol életmentő volt a felirat).

Hogy miért beszélek ennyit a színészi alakításokról? Talán azért, mert a Joe egyébként annyira hatásvadász, hogy az hihetetlen. Néha a legegyszerűbb momentumokat – akár az erdei munkát – is olyan művésziességgel mutatja be, ami már kissé túlzás. A végtelenségig lelassított mozzanatok, az egyébként gyönyörű fényképezés, és a zenei aláfestés ugyan passzolnak egymáshoz, viszont néhány embernél kiütheti a biztosítékot, főleg ha nem kapja el őket a film hangulata. Nálam személy szerint néhol tökre betaláltak ezek az audiovizuális eszközök, mert szerencsére nem úgy kell elképzelni őket, hogy ez idő alatt semmi érdemleges nem történik: eközben is pörög a texasi konyhafilozófia, vagy az erdei munka.

A brutalitással viszont megvettek kilóra. Néhány gyomros nagyon mély nyomot tudott hagyni bennem: önmagában is végig sötét és szomorú hangulatú a film, de amikor az erőszaké a főszerep, azt még én is rendesen megéreztem. Nem csak Cage kirohanásai eszeveszettek, de van egy jelenet, amikor a kissrác iszákos apjának eldurran az agya. Elég durva képsor volt, minél tovább húzódott minden hátralévő ütés, annál undorítóbbnak éreztem.

Az elvárásaimat teljesítette a film: a két főszereplő játéka lenyűgöző, és filmszerkesztési szempontból is igényes munkáról beszélünk. David Gordon Green a maga elképzeléseit ügyesen megrendezte, még ha azok jelenleg kissé kiforratlanok is. Habár kétségtelen, hogy a darab teljesen egyben van, de néha lehetne egy picit kommerszebb is, kevesebb lassítással, valamint több párbeszéddel, cselekménnyel és akcióval, mert utóbbiakból tényleg született néhány kiemelkedő pillanat. A Mud-hoz képest a film sokkal komorabb, és összességében emiatt tetszett jobban a Joe.

Megemlíteném még, hogy Nicolas Cage az egyik jelenetben konkrétan egész életművének egyik kulcselemét figurázta ki. Nem lövöm le a poént, mert én tényleg nagyot nevettem.

A filmet a budapesti 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Ha Te is el szeretnél látogatni valamelyik vetítésre, akkor ne habozz, április 12-ig még megteheted az alábbi helyszíneken: Uránia Nemzeti Filmszínház, Puskin Mozi, Toldi Mozi, A38 Hajó és Örökmozgó Filmmúzeum. Részletes programot és egyéb ezzel kapcsolatos információkat a képre kattintva találsz!