Idén nagyon sok zenés dokumentumfilm jött a Titanic Filmfesztiválra, ezekből most kettő kerül bemutatásra.

Mint egy idegen (Mistaken for Strangers, 2013)

Az megvan, amikor otthon összeültök a családdal és padlásról előkotort, por nyűtte videókat nézegettek? Aztán eljuttok egy mindenki számára kedves jelenethez az életetekből, amit eddig nem élhettetek át külsősként szemlélve. Meglepődtök a helyzeten, mert eddig fogalmatok sem volt az egészről: új megvilágítást nyernek a dolgok, ez idáig ismeretlen körülményeket konstatáltok, vagy csak szimplán máshogy élitek meg most a pillanatot, mint akkor.

Nagyjából így készülhetett a Mint egy idegen is. Ez azért is különös, mert azt hittem, csupán egy road movie lesz az egész kitűnő The National zenekarral, amit az újdonsült roadie, Tom rögzített és rendezett. A helyzet viszont ennél összetettebb: azon kívül, hogy Tom egyébként a frontember Matt öccse, úgy esett, hogy az egyszerű insider felvételekből hirtelen valami sokkal mélyebb keletkezett. Ennek oka egyszerű: Tomnak halvány fogalma sem volt arról, hogy mit csinál. Sőt tulajdonképpen az égvilágon semmiről sincs bármi elképzelése, ezért is hívta el őt Matt, hogy turnézzon a bandával. Két, egymással tökéletes ellentétben álló személyiség töltött el sok-sok hónapot: a megfontolt léptű frontember és a céltalan kistestvér. Ezáltal pedig nem az lett érdekes, amire mindenki kíváncsi lett volna - azaz, hogy mi történik egy világszerte turnézó együttessel a színfalak mögött (amúgy semmi) -, hanem olyan dolgok, amik egyébként ki sem derülhettek volna, ha Tom nem vitt volna magával kamerát. 

Lehet, hogy vászonra került az egész zenekar, és lehet, hogy koncertfelvételek is készültek (tényleg, nem is tudtam, hogy a National ennyire energikus a színpadon), ámbár akármennyire jó jelenetek ezek is, ez most nem erről szólt. Az is megeshet, hogy még csak nem is nekünk készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a film egyáltalán azért kerülhetett publikálásra, mert egy sikeres báty nagyon szerette kevésbé sikeres testvérét. Inkább ez az, amivel körül lehet írni: kettőjükről mesél, és nem a zenekarról. Aki az utóbbira lett volna kíváncsi, szerintem az sem fog bánkódni, habár tény, hogy nem egy klasszikus zenekari dokumentumfilmet fog látni, hanem egy testvérterápiát.

Sound City (2013)

A 1969-ben létrehozott Sound City Studios-ról azt kell tudni, hogy az analóg hangrögzítés egyik utolsó képviselőjeként rengeteg, máig ismert és elismert zenei produkcióért felelős. Számtalan zenekar lemezeit vették fel itt, kezdve a régi motoros Cheap Trickkel vagy Neil Younggal, folytatván a kultikus bandákkal, mint a Metallica vagy a Nine Inch Nails, de még az új évezred együttesei is zenéltek itt, mint például az Arctic Monkeys. Sok az indok a hely iránti szeretetet illetően, de egyértelműen a hangzásba sikerült belebuzulnia mindenkinek: a terem akusztikája abszolút egyedi dobfelvételeket eredményezett, de az igazi csoda az Enterprise-méretű keverőpult, és ez varázsolta igazán „Sound Cityssé” a számokat.

A hely 2011-ben felhagyott a stúdiózással, de semmi baj, mindenki kedvenc Dave Grohl-ja (Foo Fghters) fogta magát, és uzsonnapénzéből megvette magának a pultot, beráncigálta a gyerekszobájába, és áthívta teazsúrra a Sound City ikonikus zenészeit. Erről az egészről pedig rendezett is egy filmet, amivel önmagában nem az, hogy bármi probléma lenne, de még kifejezetten hálásak is vagyunk érte. Felépítése egyszerű: az első fele egy gyorstalpaló a stúdió életútjáról, utána pedig a Grohl által levezényelt össznépi banzájról kapunk élménybeszámolót, miközben betekintést nyerhetünk az új felvételekbe (amelyekről egyébként egy album is megjelent).

Mégis, valahogy egész érdekes fejet lehetett vágni az „analóg vs. digitális” párharc során. Valahol ez olyan volt, mint amikor az öregek azzal jönnek elő, hogy „bezzeg régen”: a felsőligás rocksztárok eléggé ellenezték a felsőfokú digitális technikát (kivéve persze Trent Reznor, aki bizonyítván mennyivel értelmesebb, mint bárki a zeneiparban, természetesen talált egy egészséges átmenetet a két véglet között). Önmagában ez egy szép üzenet a stúdió mellett, amelyet legendássá tett analóg hangzása, mégis egy hadüzenetnek tűnhet bárki másnak, aki a technológiát jóra fordítva legalább olyan fontos dolgokat tud létrehozni, mint amit a Sound City is kitermelt magából. Nem csak Skrillex meg Daft Punk létezik, hanem jó zenekarok is. Ezért volt furcsa, hogy nem vitték tovább az üzenetet, amit a már fent említett Trent Reznornál, a Nine Inch Nails frontembere kapcsán is megállapítottak.

A hely tehát menő, a gondolatok kicsit konzervatívak, de mindegy is, mert a Dave Grohl-Josh Homme-Trent Reznor-trió improvizálása után csupán annyit szeretnék, hogy ezt a három embert egyszerre láthassam a színpadon, mondjuk egy tíz órás show keretein belül.