Habár a magyar nézettségi adatok alapján igenis sajátunkénak vallottuk Wes Anderson legújabb rendezését, szerencsére ennél összetettebb az ügy: a Grand Budapest Hotel a rendező stílusjegyeinek magas fokú kibontakozása, ráadásul mindez a tőle eddigi leginkább közönségbarát csomagolásban.
A filmen érződik, hogy Zubrowka világában szinte minden részletes háttértörténettel rendelkezik. Még ha ebből nem is kerül minden bemutatásra. Nincs is rá szükség: Gustave H. (Ralph Fiennes) és szállodájának meséje már így is rendkívül összetett, és még a benne lévő káosz is óramű pontossággal bontakozik ki. Szinte öröm látni és hallani az egyébként monumentális színészgárda minden egyes mozzanatát, pláne, hogy ezek az emberek a legnagyobb beleadással játszzák el akár félperces szerepeiket is. Ezer éve nem láttam Jeff Goldblum, Harvey Keitel, vagy akár Adrien Brody színészurakat, és most nagyon stílusosak voltak a maguk szerepében, de tulajdonképpen felsorakozik az egész Wes Anderson Baráti Társaság, akikből most inkább nem lőnék el minden nevet.
A legfontosabb ütőkártya azonban az írás elején említett közönségbarát csomagolásban keresendő. Wes Anderson néha egészen egyszerű dolgokat is képes túlművészkedni és ez leginkább a legutóbbi Holdfény királyságban volt feltűnő, ami ugyan egy csodás alkotás – természetesen -, de néhány jelenet kissé öncélúra sikeredett. Itt ez már kevésbé volt jelen: a legismertebb stílusjegye, a szimmetrikusság, egyértelműen maradt, de mindeközben ebben a mérnöki pontossággal megszerkesztett világban mindig történik valami érdekes. Minden, ami itt folyik, tényleg a nézőnek készült, és közben az alkotó is bebizonyíthatta, hogy jelenleg ő az egyik legkreatívabb művész a szakmában.
Végül pedig mindkettő jól jár.