Ha nekem is olyan jó kapcsolataim lennének, mint Nolan házi operatőrének, Wally Pfesternek, nagy valószínűséggel én is egy hasonlóan balgatag filmet rendeztem volna, természetesen 100 millió dollárért. Sajnos ez nem így történt, ráadásul mindezen felül további két dolog is aggaszt: vajon a tavalyihoz hasonlóan hullámzó (vagy lehangoló) lesz-e az idei blockbuster-szezon, továbbá két egymás utáni Nolan-produkciós csalódás adhat-e okot arra, hogy izguljunk az Interstellar miatt?
Még mielőtt a saját kardomba dőlnék, azért szánjunk egy bekezdést a pozitívumoknak is: az alapkoncepció megvett kilóra, és ezért is mentem el a moziba, még ennyi lelohasztó kritika ellenére is. Kellett most a francnak poszt-apokaliptikus hangulat, márpedig a kezdő felütés egy ilyen jelenettel apellált, és egy kicsit meg is ijedtem. A film viszont visszaugrik 5 évet ezután a 2 perces - egyébként keretként szolgáló - bevezető után, és AI-moralizálgatós témában mozog tovább. Gáz is lett volna két órányi tanmesét hallani arról, hogy „internet nélkül éhen döglünk”, gondoltam én, és mohón belevetettem magam az áldozattá vált Will Caster (Johnny Depp) digitalizált elméjébe. Kár, hogy ez az elme már emberi formájában sem volt valami túl éles.
Azt még beláttam, hogy Depp inkább próbált valami enervált jellemet hozni, így legalább nem kell simán leszaroznom, amúgy is belefáradtam már a színészbe. A többiek viszont elvileg zseniális elméket kellett, hogy hozzanak, de ez sem az alakításukon, sem pedig a forgatókönyvön nem látszódik. Miután sikerült abszolválniuk Deppen az agytranszformálási elméletüket, a művelet után minden tettük és gondolatuk illogikus, például könyörgöm, nem mindegy, hogy a világ számára ártalmas netvírus mennyire érez, mint ember? Megsúgom, egyébként ez lesz a konfliktus legfőbb katalizátora. Hát nem lenne idegesítő, ha így veszne el a világ?
Ennyi már bőven elég volt ahhoz, hogy a Transzcendens egy kifejezetten trehány alkotás legyen. De ha egy film csúcspontjai Morgan Freeman leárazott verziója és Paul Bettany, mint a Internetellenes Baráti Kör újdonsült prófétája (itt ők a racionálisabbak sajnos), Cillian Murphy pedig szinte csak statisztál, ráadásul a hadsereg „na jó, mégis szétbombázzuk” ötlete már-már kiemelkedő, ott már tényleg gondok vannak. Külön gratulálok Rebecca Hallnak, aki Will Caster csajának szerepében tetszelgett: úgy bírt rácsodálkozni az internetre, mint még soha senki. Idézet a jelenetből, amikor Depp elméjét sikerült feltölteni a netre:
Depp: „Itt veszélyben vagy, keress valami biztonságos helyet!”
Rebecca Hall: „Miért, te addig hol leszel?”
Ezután aki elgondolkodtató darabnak véli ezt a forgatókönyvírói szemfényvesztést, az azért vésse az eszébe azt is, hogy egy érdekes alaphelyzettől még egy film sem válik automatikusan filozofálgatóvá. Márpedig ha valami azt sugallja, hogy érdekes gondolatokat fog felvetni, akkor talán kitarthatna emellett a szándéka mellett, mondjuk a 120. percig, és nem csak az ötödikig. Ezért nem érzem úgy, hogy a Transzcendens ennél több szót érdemelne, mint film: amúgy meglennének az alapanyagok egy közepes tucattermékhez - talán még a vágás volt ütemtelen, a fényképezés és a látvány viszont már valamivel jobban működött (elvégre Wally Pfister Oscas-díjas operatőr) -, de összességében inkább illik ez egy blőd kábelcsatorna exkluzív ünnepi dömpingjébe a karácsonyi pulyka mellé, mintsem Christopher Nolan produceri filmográfiájának okosabb passzusai közé (amelyek továbbra is saját rendezései közül kerülnek ki rendszeresen). Akkor legalább máshogy állnánk hozzá.
...
Sokkal problémásabb a háttérben leselkedő tendencia: tavaly is sok előzetesnek sikerült felcsigáznia az embereket. Érdeklődéssel vártuk a nyári blockbustereket, és szerintem nem csak én csalódtam a nagy részükben. Persze néhányat már csak azért sem voltam képes a helyén kezelni, mert régóta vártam őket: a Man of Steel és az Elysium abszolút ilyenek voltak, később persze ezek is felfedték valódi énjüket (na jó, Elysium-ot talán egy üres, mégis korrekt mókának tartom). Azonban a marketingosztály sok filmnél kitett magáért, ezért is történhetett meg, hogy ilyeneket vártam, mint az After Earth, vagy a Pacific Rim, aztán alig bírtam végigszenvedni őket. Ha pedig megnézzük a mostani nyárnyitó blockbusterek előzeteseit - itt most kifejezetten a Godzillára, vagy a Days of Future Past-re gondolok -, nagyjából ugyanez a helyzet, könnyű lelkesedni értük. Aztán ki tudja, még az is lehet, hogy a végén sírva fogok röhögni azon, ahogy Heisenberg elfut A-ból B-be, onnan vissza, végül pedig kurvára eltapossák, vagy az új X-Men éppen egy közepes Wolverine-kaland felett lesz, mégsem leszünk teljesen elégedettek, mert igazi időutazós mindfuck-ra számítottunk (Singer is már az ezt követő részt, az Apocalypse-t promózza valamiért egy pár hónapja, és most a jelenlegi botránya előtti időről beszélek természetesen).
Erre talán az lehet az egyetlen megoldás, ha tudatosan kerüljük a trailereket, így megítélni egy közelgő produkciót viszont teljesen lehetetlen. Talán a véghajrában kiadott trailerek tudnák a legjobban irányt adni: ha azok legalább olyan erővel lennének képesek megfogni, mint mondjuk egy első ízelítő, akkor mondhatni aggodalomra semmi ok. Persze akik tudatosan kerülik a reklámhadjáratok jelentős részét és a velük járó spoilereket (WINTER SOLDIER!), és csak első előzetesek alapján ítélkeznek (valamilyen szinten magamat is ebbe a kategóriába sorolom), azok kiszolgáltatottabbá válnak az ilyen remekművek számára, mint a Transzcendens (amúgy először azt hittem, hogy egy szörnyű magyar cím lesz, de valahogy mégis megszoktam).
