A Monsters felütése klasszikus sci-fit ígér. Kellemes, de némileg vészjósló zenére kiíródik a szöveg, mely felvázolja az alaphelyzetet, miszerint hat évvel ezelőtt idegen életformát fedezett fel a NASA a naprendszerünkben, ám a felkutatására indított űrszonda a visszatéréskor felrobbant Mexikó felett. A területen aztán megtelepedtek az idegen lények, és létrejött egy lezárt zóna, a Zóna. A párhuzamot Tarkovszkij legismertebb művével gondolom említenem se kéne, de azért most megteszem. A Monsters címe klasszikus szörnyfilmet ígér, és még a lendületes, akciódús nyitó képsorok is arra engednek következtetni, hogy ezt megkapjuk.

A Monsters írója, rendezője, és még a speciális effektusaiért is felelős személy egyben, név szerint Gareth Edwards viszont nyíl egyenesen szembe megy a megszokásból adódó nézői elvárásokkal, mely számomra alapvetően szimpatikus hozzáállás. Az már más kérdés, hogy ez a konvenciókkal való szakítás mennyire sül el jól. A film bemutatása után kapott hideget-meleget, totálisan megosztotta a közönséget, ami nem is csoda. A probléma ugye leginkább az imént felvázolt nézői elvárásokból adódik, de nem kizárólag azokból. Kár lenne szépíteni, a Monsters zsáneridegen módon, meglehetősen eseménytelen film, kvázi unalmas. Ugyanakkor ha teljesen független szerzői filmként tekintünk rá, mint ahogy az is, akkor el kell ismernünk, hogy a koncepciója remek, és ha ilyen közegben vizsgáljuk működik is. Kicsit olyan az egész, mintha Richard Linklater rendezett volna romatikus filmet szörnyekkel. A film ugyanis a legkevésbé sem a lényekről, és a fertőzött területről szól, hanem a két főszereplőről, akik egy kellemetlen incidens folytán kénytelenek átkelni a zónán, és ez alatt gyengéd érzelmek kezdenek szövődni közöttük. Egyikőjük fotós, akinek az a dolga, hogy lencsevégre kapja a szörnyeket, illetve dokumentálja, ami történik a zónában és a környékén. Legjobban a halott gyerekes fotókért fizetnek, mint ahogy arra fény derül egy cinikus párbeszéd során. Most azonban a fotózáson kívül más feladata is van, vissza kell juttatnia a megbízója lányát Amerikába. A két színész között működik a kémia, ahogy azt mondani szokás, és – eleinte legalábbis - csak finom gesztusok árulkodnak érzelmeikről, illetve a lány őrlődéséről. Azt pedig senki se gondolja, hogy valami sablonos, nyálas, csókkal és öleléssel végződő finálét kap majd, mert nem fog. Sőt, a befejezés egyenesen arcon csap, és még talán arra is rávesz, hogy még egyszer nekiveselkedj a filmnek, még akkor is, ha annyira nem is tetszett az utolsó jelenet előtti cirka másfél óra.

A lezárás amúgy a maga nemében gyönyörű, és ekkor körvonalazódik ki végérvényesen a talán elcsépelt, de sajnos helytálló üzenet, miszerint nem is a szörnyek a szörnyek, hanem mi magunk. Az ekkor látható szörnyromantika amúgy az új Godzilla egyik jelenetében is visszaköszön, érdemes figyelni.

Összességében tehát nem rossz film ez, ha az lenne eleve nem Gareth Edwardsra bízták volna a Godzillát, legalábbis remélem, hogy ennyi következetesség még van az álomgyári szakemberekben. Szokatlannak már inkább nevezhetjük, de egy valamirevaló filmbarátnál ez ugyebár inkább előny. Egy próbát mindenképp megér.