„Ez a legszörnyűbb börtön a földön és ennek oka: A remény. Hosszú évszázadok óta mindenki, aki itt rohad, felnéz a fényre és arról ábrándozik, hogy kimászik. Milyen könnyű, milyen egyszerű… És mint a hajótörött, aki vizet iszik, mert rábírja a kínzó szomjúság… Úgy halnak meg a próbálkozók. Mert az igazi kétségbeesést a remény táplálja.”
Ha a „Vak tyúk is talál szemet” közmondással szeretnék jellemezni egy filmstúdiót, akkor az csak is a Warner Bros. lehet. No, nem azért, mert annyira ritkán csinálnak jó filmeket, vagy, mert nem értenek a pénzcsináláshoz, hanem azért, mert sokáig nem tudtak mit kezdeni a DC Comics jogokkal, majd hirtelen arannyá változott minden. Nem tudom mi lelte őket bő 10 évvel ezelőtt, amikor Christopher Nolannak adták a Batman franchise-t, de a stúdió történelmének talán legjobb döntése volt.
Egy álom vált valóra, amikor először láttam a Kezdődik-et. Egy álom folytatódott, amikor megnézhettem a Sötét lovagot, és egy álom fejeződött be, amikor az éjféli vetítésen, a terem legjobb helyéről végignézhettem Batman felemelkedését, más szóval a legendává válását. Nolan véghezvitt egy, addig lehetetlennek tűnő feladatot és egy olyan képregényfilmes trilógiát alkotott meg (nem lehet elégszer leírni), ami nem csak egy szimpla filmtörténeti remekmű lett, hanem egy zsáner legfényesebben ragyogó csillaga is egyben. A végső epizód ugyanakkor nem lett hibátlan, sőt… de méltó lett arra, hogy befejezzen egy akkora kalandot, amiről nem csak évek, hanem évtizedek múltán is beszélni fogunk. És nem azért mert annyira rossz lett, hanem mert képes volt Bob Kane és Bill Finger képergényhősét olyan magasságokba emelni, amiről korábban nem is álmodhattunk.
A vihar előtti csend!
„Megajándékozlak téged és Gotham City-t a reménnyel, aztán elveszem tőletek, és elpusztítalak benneteket. A remény a kulcs az igazi szenvedéshez. Gothamet lassan elönti a remény, aztán eltörlöm a várost a föld színéről.”
Nolan ismét változtatott! Gotham városát újfent egy másik oldaláról mutatta be, ami bár továbbra is megmaradt realisztikus, óriási felhőkarcolókkal tarkított betondzsungelnek, de mégis éreztetni kellett valamilyen úton-módon, hogy 8 hosszú év telt el azóta, hogy a hősként tisztelt Harvey Dent életét vesztette, Batman pedig eltűnt az éjszaka sötétjében. A város ez idő alatt megtisztult, felszámolták a szervezett bűnözést, ami korábban megfertőzte Gotham-et. Dent legenda, Batman pedig egy elfeledett bűnöző lett.
A Sötét lovaggal ellentétben itt megint előtérbe került Bruce Wayne lelki világa. A magába roskadt, elveszett milliárdos remeteéletet élt mindaddig, amíg a maszkos Bane fel nem fedte magát Gotham utcáin. Bane kezdetben kissé visszafogott képest festett magáról, de ahogy Nolan egyre jobban kezdett ráérezni a Felemelkedés lényegére, úgy tette egyre grandiózusabbá, kegyetlenebbé Bane-t, aki képes volt pár erőteljes mondattal is felrázni, megfélemlíteni a nyugodt, már majdhogynem megjavult Gotham City-t. A történet ebben a „részben” alapozta meg azt a több szálon futó végkifejletet, ami katarzishoz, és az állva tapsoláshoz vezetett.
A felemelkedés!
„Attól fél, hogy ha most visszatérek, elbukok? - Nem. Attól félek, hogy ez a célja.”
Bukás nélkül nincs felemelkedés! Bane eljövetele arra késztette Bruce Wayne-t, hogy visszatérjen a városba, és újra felvegye a harcot a gonosszal. A belépője hatásos volt, de a város nem felejtett, a Denevér még mindig csak egy közönséges bűnöző volt a város szemében (néhány kivétel természetesen volt).
Míg az első részben Bruce erkölcsi és fizikai próbatételek elé lett állítva, addig a folytatásban az érzelmek kerültek előtérbe. Nolan a harmadik részben pedig mindezeket összegyúrta (az összes rész közül ez lett a legerősebb érzelmileg), hogy Batman legendává válhasson. Bane személyében megkaptuk azt a főgonoszt, aki nem csak egyszerűen pofázik, hanem cselekszik is. A csontig hatolva képes mind lelkileg, mind pedig fizikailag is hatni az emberre, aki az első adandó alkalommal két vállra fektette a megtört, már-már kiöregedett Batmant. Bane, maga a megtestesült gonosz képét formálta meg. Nem ismert kegyelmet, a félelemből és a sötétségből táplálkozott. „Óóó azt hiszed a sötétség téged szolgál? Te csak vendég vagy a sötétben. Én benne születtem!” Tom Hardy mindezt úgy tudta előadni, hogy csak az eltorzított hangját, illetve a tekintetét használta. Ha nem is volt jobb Heath Ledger Jokerénél, de méltóképpen foltozta be az Ő hiányát a filmvásznon.
Alfred a korábbi részekkel ellentétben itt már nem jópofizott Bruce-szal, hanem megpróbálta felnyitni a szemét arra, hogy az idő nem állt meg. „Maga már nem Batman.” Bruce a határait elérte, a látszatot, miszerint Batmannek nincsenek határai, már nem tudta fenntartani. Nolanék egyszerűen zseniális oldották meg Bruce bukását, hiszen olyan sebeket ejtettek a hősön, amiket korábban még nem láthattunk. A teste felmondta a szolgálatot, a félelem pedig egy új arcát mutatta meg, ami Bane börtönében teljesedett ki igazán. Azon a helyen, ahol talán az egész trilógia legzseniálisabb atmoszférája alakult ki. Hans Zimmer ezen a helyen ért fel pályájának a csúcsára (a marokkói kántálás „deshi basara”), és Nolan is ezen a helyen mutatta be a leghatásvadászabb elemeket. A börtönből való kimászás, a félelem legyőzése, - „Félek a haláltól. Félek, hogy itt halok meg, miközben a városom hamuvá ég, és én nem lehetek ott, hogy megmenthessem.” - Bruce Wayne felemelkedése volt az a pont a trilógiában, amikor elhitted, hogy Batman már nem csak hős, hanem egy élő legenda.
A legenda megszületése.
„Akárki lehet hős, még az is, aki csupán annyit tesz, hogy ráteríti a kabátját egy gyerek vállára, hogy érezze nincs minden veszve.”
Batman visszatért, hogy egyesítse a forgatókönyvben megírt szálakat egy grandiózus befejezés keretei között. Sikerült neki? Igen! Még Bane sem hitt a szemének, de a Denevérembert nem lehet csak úgy leírni. A Felemelkedés utolsó 30-40 perce nem csak egyszerűen Batmanről, hanem egész Gotham-ről szól, akik szintén felemelkednek azzal, hogy beállnak Batman mögé. Hans Zimmer közreműködésével, illetve a Batman szobor bemutatásával vált bizonyossá, hogy ki is Gotham igazi, NAGYBETŰS hőse, ki az, aki az életét áldozta egy egész város megmentéséért, és ki az, aki elhitette a néppel, hogy bárki lehet hős.
A film, amely eleve bukásra volt ítélve
Nyilván kissé túlzás ilyet állítani erről a filmről, de mégis van benne igazság. Az első résszel Nolan megalkotta a trilógia alapjait, és ha ott hibát vét, akkor soha nem készül el minden idők legjobb képregényfilmje, a Sötét lovag. 2008 után tehát az emberek szemében már mást jelentett a Batman név, olyan elvárásokat támasztottak a harmadik résszel szemben, amiket soha, senki nem tudott volna maradéktalanul teljesíteni. Nolan közeljárt a sikerhez, a majd’ három órás filmben – igaz több helyen is hibázott – sikerült a lehető legjobban véghezvinnie azt a nagyszabású tervet, amit a nézők elvártak egy befejező résznél. Néhol hatásvadász, néhol talán már túl giccses (Bat) lett, ráadásul sikerült egy szemvillanás alatt a földbe tiporni azt a gonoszt, aki az első 2 órában zseniálisan volt felépítve, de mégis mosoly ült az arcunkra, mert felfogtuk, hogy milyen fontos trilógiának lettünk a részesei. Bane csupán egy gyalogos volt a sakktáblán, amit igazából Ra's Al Ghul szelleme irányított úgy, hogy Miranda Tate kapta meg a királynő szerepét. A Felemelkedésben már nem sikerült olyan tökéletesen kidolgozni a rosszfiúk motivációit, mint az elsőben, vagy a másodikban. Egy kissé talán már azt lehetett érezni, hogy Nolan túl akar lenni az egész produkción, és a korábbi 100%-os fordulatszám helyett, most már ”csak” 90%-on pörgött. A film összességében elmaradt mind az első, mind a második résztől, de mégse tudok rá haragudni, mivel a túlzott elvárások, az iszonyat magasan lévő léc miatt ez a film amúgy se lehetett hibátlan. A sorsa már 2008-ban megpecsételődött.
Ettől függetlenül nem lehet hibáztatni sem Nolant, sem azokat az embereket, akik a filmen dolgoztak. Egy valakit lehet hibáztatni, mégpedig saját magunkat, mert ha egy ilyen nagyszerű trilógia után sírni tudunk bánatunkban, akkor nem is érdemeltük meg igazán, hogy elkészüljön ez a csoda. Az a csoda, mely igazából 95%-ban biztos, hogy nagyszerűen működött, és ha ezek után a hibákat akarjuk keresni benne, akkor lemaradunk arról az élményről, melyet 7 év három filmje nyújtott. Úgyhogy szóljon a taps Nolannaek és a stábjának, mert bizony ez profi munka volt! Zárásképpen pedig Selina Kyle szavat szeretném üzenni Christopher Nolannek: „Nem tartozol ezeknek az embereknek semmivel. Már mindent megadtál nekik.” 9,5/10 (A trilógia pedig 10/10)